Minden időszaknak megvannak a maga betegségei. Évszázadokkal ezelőtt egy-egy – ma banálisnak számító – nyavalya, himlő, torokgyík tizedelte a gyermekeket, de gyakran voltak olyan járványok, amelyek nem kíméltek egyetlen kategóriát sem, öreget-fiatalt, férfit-nőt egyaránt sújtottak. Gyakran a hadseregek hurcolták magukkal, s hiába egy-egy dicsőségesnek mondott harci esemény, amelyek emlékét aztán megőrizték a krónikák és komoly hatásuk volt sorsunk további alakulására, a sikert beárnyékolták a közben kitört ragályok.
A nándorfehérvári ütközet 1456. július 22-én évtizedekre meghatározta az akkori Kelet-Közép-Európa életét, megtorpant az Oszmán Birodalom hódítása. Azonban alig három hét múlva, augusztus 11-én Hunyadi János halott volt. Nemsokára – október 23-án – gyóntatópapja és fegyvertársa, a később szentté avatott ferences szerzetes (1690), az életének hetvenedik évében járó Giovanni da Capestrano is ugyancsak a pestis áldozata lett.
Később, a kuruc korban szintén jegyeztek fel pusztító ragályokat. Talán az osztrák császári hadsereg és a bécsi adminisztráció által bevezetett drasztikus közegészségügyi intézkedések vezettek oda, hogy kialakulhattak itt is a védekezési technikák, amelyek nyoma látszik a statisztikákban, de 1621 és 1720 között még így is kilenc pestisjárványt említenek; 1738-ban volt még aztán egy nagyobb utolsó, amely a történelmi Magyarország területén is rengeteg áldozatot szedett. Utána más bajok „jöttek divatba”, a tífusz és a kolera. Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1872 szeptemberében tört ki az utolsó „középkori jellegű” kolerajárvány – negyedmillió halottal –, de aztán fokozatosan elterjedt a gyakorlatba ültetett immunológia, és világszinten egyre nagyobb figyelmet fordítottak az államok a megelőzésre. Nyilvánvaló, hogy a szintén fertőző jellegű tüdőbajt sem tudták visszafogni hosszú ideig; nem látványosan terjedt, hanem alattomosan, hiszen lassúbb lefolyású betegségről van szó. Minden társadalmi kategóriára kiterjedően a tuberkulózis elleni védekezés csak a kommunista berendezkedés éveiben vált általánossá és valóban eredményessé a keleti blokk államaiban.
Most ne ejtsünk különösebben szót a spanyolnátháról, amely világszere több mint 20 millió áldozattal járt 1918 és 1922 között, sem a koronavírusról, amely 6,7 millió halálos kimenetelű megbetegedést okozott ennek az évtizednek az első két évében.
Baj viszont van bőven. És olyan jellegű egyik-másik, amely nem gyógyítható. Hétről-hétre felröppenek bizonyos híresztelések arról, hogy mi a teendő. Eligazítást kapunk egy szűk körtől, hogy márpedig fogadni kell a migránsokat. Ma már többnyire nem is menekültekről, hanem vándornépségről beszélnek. Mert szükségünk van rájuk. Más forrásokból – és ezek sosem a hatalom képviselői, hanem az ellenzék, a parlamenteken kívüliek, vagy a civilek – azt tudjuk meg, hogy a nyakló nélküli befogadás miatt végveszélybe kerülhetünk. Vagy kerültünk máris.
A harmadik világ Európába, pontosabban annak nyugati felén, pár valóban tehetős államba – Németországba, Olaszországba, Franciaországba, Nagy-Britanniába – kívánkozik. Mi a volt keleti blokkban immár évek óta a negyedik világ lettünk, ide a kutya sem jönne – nem vonzó az ingyen kapott aprópénz és szegényes itt a népkonyha menüje –, legfeljebb átgázolnak rajtunk a jó erőben levő vándorlók. Nyugat azonban lassan megtelik. Ha ballaszttal töltik fel a jól kiépített szociális rendszert, akkor az előbb-utóbb összeomlik. Tehát jobban járunk mi ebben a barakkban. Viszont egyéb komoly utasítások is érkeznek, s bár ezek nem ideológiai jellegűek, inkább eszmenélküliek, vezérgondolatoktól mentesek ugyan, de még a sztálinista-leninista irányelveknél is durvábbak. A „népi” diktatúráknak legalább volt némi víziójuk, ha nem is tudták meghatározni, hogy milyen lesz majd az áhított kommunizmus, legalább beszéltek róla, és elhitették velünk, hogy a fejlődés menetében majd tisztázódnak a dolgok.
Tesznek azért most Nyugaton, hogy ne érezzük jól magunkat, és pénzek elvonásával fenyegetőznek. Pénzért pedig – ezt jól tudjuk – az ember mindenre, vagy majdnem mindenre képes. Holott, ha néhány állam itt összehajol(na), akkor annak látszata lehetne. Nem a mi feladatunk kideríteni, hogy ki a jó palesztin és ki a jó zsidó. Azt sem, hogy mennyire áll közel egymáshoz az ukrán és az orosz nyelv – közel áll! – , értik azok egymást, ha akarják. A vérengzés gyökere nem ott keresendő!
Úgy tűnik, hogy gyógyíthatatlan betegségek, testet, s inkább lelket pusztító járványok grasszálnak. Nem biztos, hogy a demokráciát nélkülöző döntéseket a földrész legokosabb emberei hozzák, hanem másvalakik, akiknek valóban több eszük van. Végső soron hasznot remélnek a bajainkból. Nincs értelme annak, hogy Nyugatról várjuk a magyarázatot és a társadalmi igazság-vakcinát. Keletről nem jön semmi boldogító ígéret. Mint ahogyan délről sem szivárog be üdvözítő gondolat. A megoldás lehetősége bennünk van, ha ehelyt összezárunk, és összébb rázódunk.
Nemrég megszereztem Spengler korszakos műve, A Nyugat alkonya újabb és teljes kiadását, s azt olvasva, rájöttem bizonyos összefüggésekre. Érdemes firtatni ezt a gondolatvezetést, érdemes odafigyelni azokra is, akik a nyomában jártak és üzentek. Írtak. A legjobb elmék, akik összegeztek. És próbáltak előre látni. Pár magyar közülük: Márai Sándor, Hamvas Béla, Németh László, Szerb Antal… „A történeti időben feledésbe merülő spengleri filozófiát időről-időre maga a történelem, annak személyes menete veti újból a felszínre” – írja róla Csejtei Dezső. Gottfried Benn, pedig 1941 őszén ezt: „Spengler főművének III. kötete nem papíron fog megjelenni, az maga lesz a harcmező és a vezérkari térkép.” Nyilvánvaló, hogy nem íródott meg az újabb kötet, viszont megtörtént.
Most, a 21. század harmadik évtizedében azt látjuk, hogy az intellektus helyét kezdte átvenni valami, ami a kibertérben létezik, ami ott van, onnan hat.
„Az intelligencia […] a legmegfeszítettebb megértés képessége” lenne Spengler szerint, s Csejtei szerint „hogy ne torkolljon őrületbe e szakadatlan feszültségben élése, a nagyvárosi pihenés módozataival, a kikapcsolódás, a szórakozás felszínes formáival ellensúlyozza.” Ez pedig valamilyen vírus, baktérium, nyilvánvaló kórokozó, amely kiváltja a ma és a holnap gyógyír nélküli pestisét.
Mi akkor a teendő?
