Én nem tudom, hogy felértékelődtek-e a politikusok mostanában, vagy sem, de az biztos, hogy nagyon fent vannak a kupac tetején. Majdnem minden róluk szól. A többi a celebekről és az influenszerekről. Az ember, a sima (állam)polgár mintha kimaradna mindebből, mintha szennyeződés vagy fölös massza lenne a világban.
Nem a Nyugat és Kelet közötti torzsalkodásokra gondolok, hiszen azok nagyjából már mintha mind odalettek volna valamerre. Mostanában több pólust keresgél az iránytűnk. Fogalmunk sincs arról, hogy merre van Észak, Dél, Kelet és Nyugat. Arccal akármelyik irányba állhatunk. Tökmindegy,.Nincs különösebb jelentősége annak, hogy a Nap előttünk, mögöttünk, jobbra vagy balra található, mindenképp tanácstalanok maradunk. Hol kél? Hol nyugszik? Hol delel?… Olyan korszak ez, amikor bárki meghatározhat, illetve kétségbe vonhat irányokat, s a nagy kavalkádban nem képes eligazodni a belső GPS…
Vajon szakadékba zuhanunk? Vagy megdicsőülten emelkedünk fel a mennyekig?
Nem tudjuk, hogy mi a jó. Nem ismerjük azokat az erővonalakat, amelyek mentén alakul az új világ. Miféle világrend? Mi jön? Milyen ideológia mentén sorakoznak fel az államok? Lesznek-e egyáltalán (szekér)táborok, vagy jön a posztindusztruális, posztmodern, posztapolkaliptikus, poszt…, poszt… korszak, olyan meghatározhatatlan állapot, amikor nem érvényesek a társadalmi, az erkölcsi alapszabályok.
Ahogy teltek, telnek az évek, ahogy haladtam, s haladok a „műveltség” útvesztőiben, s minél többet olvasok, minél inkább igyekszem némi tájékozottságot szerezni, annál tanácstalanabbá válok. Annyi biztos, hogy nem vált jobbá és igazságosabbá a világ.
Nem értem az orosz-ukrán háborút
Ott nem zajlik egyéb, mint egy ország feldarabolása, ismét, s ami a színfalak mögött mindennél fontosabb: az évtizedek óta felhalmozódott fegyverarzenál tesztelése történik mind a két oldalon…
Amikor építgetni kezdték a világhálót, akár azt is gondolhattuk – úgy huszonöt-harminc évvel ezelőtt – , hogy milyen nagyszerű találmányt vehetünk birtokunkba, s használhatjuk a magunk javára, talán meg sem fordult a fejünkben, hogy ezzel is úgy járunk, mint az atommal. Anno alig jutottak túl a világ legélesebb elméi a maghasadás elméleti és gyakorlati kidolgozásán, azt máris hadi célokra alkalmazták – még mielőtt az emberiség hasznára fordították volna (!) – , és a tudományos elit csak a második világégést követően érdemesítette Otto Hahn német fizikust (1946-ban) Nobel-díjra az eredményeiért, de előtte még egy kicsit meghurcolták, amiért nem menekült el hazájából, és feltételezték, hogy a hitleri Németország javára kívánt atombombát létrehozni.
Az a fél hurcolta meg – az a progresszív Egyesült Államok és a szövetségesek – , amely oldal először vetett be – talán puszta kíváncsiságból – ilyen tömegpusztító fegyvert…
Naiv voltam, nem hittem, hogy a világhálót emberiség elleni célokra is milyen ügyesen használhatjuk: ma már zenei aláfestéssel, szakmailag hibátlanul megkomponált veideóklippeken mutogatják, hogy mennyire hatásosan pusztítanak ezen, meg azon a térfélen is… Megy-megy, meneget egy gépkocsikonvoj, egy sor páncélozott jármű a Dnyeszter valamelyik partján, egy nagy széles mezőn. Kis fénypontoknak látszanak, majd mint valami alattomos rovar, úgy száll föléjük egy-egy drónocska. Egy villanás csak, és a földön mozgó szerelvényeknek annyi…
Vagy hőkamerák látják a dekungban mozgó fegyvereseket, akiket valahonnan távolról bemérnek, és a sorsuk ezennel bevégeztett, ügyes kis gépezet viszi közel hozzájuk a biztos halált, egy-egy ön- és maga körül mindent pusztító szofisztikált kütyü – a kis fénylő alakok körül füstfelhő emelkedik, s annyi. Így születnek a kérlelhetetlen rombolásban a hősök, amikor meghalnak. Majd cirillbetűs felirat futkorászik a képernyőn, számok, adatsorok, hogy ennyi meg annyi, hol az egyik, hol a másik fél magyarázza a megmagyarázhatatlant…
Szóval: a helyzet rossz. Olyan, mint volt Afganisztán, ahol sem a szovjetek, sem az amerikaiak nem tudtak rendet rakni. Plusz háborús gócpontja van most megint a világnak, s ráadásul annyira közel, ehelyt, hogy a baj már a spájzban…
Mi van a Közel- és a Közép-Kelettel?
Megoldhatatlan ez is, akár közel-keleti helyzet, ahol a nagy béketeremtő nemzetek, az ENSZ, a NATO folyton „csinálja” a békét, de egyéb nem lesz belőle, mint újra és újra kiújuló konfliktusok. Ott is elsősorban az a gond, hogy valami nincsen rendben a nemzetek és az országhatárok háza táján. Meg az, hogy néhány népnek a nagy jóindulat mellett folyton-folytást elfelejetenek országot alapítani.
Lehet okosodni ITT, meg ITT, vagy megannyi más helyen. Gyakran az egyéni preferenciák döntik el, hogy mit szelektál a figyelem, az ilyen-olyan tankönyvek, tanulmányok segítenek a homály kialakulásában. Időnként rávettem magam és elolvastam egykori politikusok emlékiratait – Winston Churchill (1874-1965), Golda Meir (1898-1978), Henry Kissinger (1923-2023) stb., de az irány írányú perverzitásom most is megvan, mert azért izgat a dolog – , ami hol segített, hol nem, mert amikor úgy látszott, hogy a dolgok jó irányba fordulnak, megint kiújult valamelyik fertályán az ellenségeskedés. A világ nem igazán tanult a múltból. Vagy két éve a Gázában zajló események osztják meg a közvéleményt, olyannyira, hogy újra nyakunkon az antiszemitizmus. A zsidók hibásak? Vagy az arabok rosszak? Netán a palesztinok?… Kiket „édemes” szeretnünk nekünk, keresztény európaiaknak?…
Magyarország 2026-ban választ
Esztendeje azonban már folyamatos kampányban ég. Évekig csodálkoztam azon, hogy milyen vérszegény az ellenzék. Furcsállottam, hogy mennyire kiégtek a liberális-baloldali mozgalmak, olyannyira, hogy hiteles egyéniségnek még csak az árnyéka sem tűnt fel. A sajtó – ugye az most jobbára az interneten jön be a lakásunkba – attól volt hangos, hogy ez így mennyire jó. Levitézlettek azok az ideológiák…
Pozitív és bátor döntések sorozata jellemezte a nemzeti érzelmű kormányt, amely kétharmados felhatalmazással immár a harmadik ciklusban működik. Hogy mennyire feszül ellen az európai trendnek, az nap mint nap megmutatkozik. Látszik is az országon. Kintről úgy tűnik, hogy sarokba állították, megbüntették, mint anno a rosszalkodó gyermeket az iskolában. Amikor még lehetett ilyen bevált és klasszikus pedagógusi módszereket alkalmazni az ejnye-bejnye helyett… Magyarország viszont rosszul tanul Brüsszel szerint, ahonnan folyton elrendelik a „törvénytelen” sarokbaállítást. De ez a kicsi ország még ott sem hagyja magát… Jól van ez így?… Jól van ez így.
Aki próbál tájékozódni a múltban lezajlott eseményekből is, ha az elődök tapasztalainak hatását szeretné viszontlátni, csak elborzad a látottakon. Olyanok hirdetnek nagy hangon „valamit”, akik egy percig sem foglalkoztak igazi értékteremtő munkákkal. Nem termeltek. Nem izzadtak. Tanultak valamit, ezt-azt elvégeztek bizonyos egyetemeken, szóval eljárogattak bizonyos intézményekbe és vigyáztak arra, hogy különleges státuszuk a 30. életévük után is fennmaradjon. Kimentek valamelyik nyugati országba alantas munkával szerzett eurókért, esetleg ösztöndíjakat hasznosítottak. Szidnak és ócsárolnak mindent és mindenkit. Híd- és térfoglalások sokasága követi egymást. A főállású lázadók egyik tüntetésről a másikra járnak… Sokba kerül ez az országnak. Mint ahogyan sokba kerülnek az ellentüntetések is… Én annak idején akkor hagytam abba a Kossuth téren a „tüntikézést” (2006 őszén), amikor már életformává vált, nem akart véget érni, a show, s húgy- és lacikonyhák szaga terjengett az éjszakában – mert sokan kitartottunk, hátha valami nagy esemény fog történni – , a „tömegmozgalomra rátelepedett biznisz” kezdte rutinosan (ki)szolgálni az eseményeket.
Románia tavaly óta választ
Idestova egy esztendeje. Vagy még hosszabb ideje… Mindenestre azt monták, hogy a 2024-es esztendő választási szuperév lesz. Az lett. Olyan szuper, hogy csak!… Annyira megszerettük, hogy 2025-re is áthoztuk. Olyan lesz, mint volt anno az 1848-49-es forradalom és szabadságharc: szép és békés ifjúsági mozgalommal kezdődött, aztán fokozatosan függetlenségi háborúvá terebélyesedett és jött a kegyetlen megtorlás. Ugye az osztrákok, az oroszok, meg az ellenünk hergelt nemzetiségek… Az oroszok! Ugye már akkor is!… Az magyar dolog volt. Ez most azonban Románia. A mi hazánkról és annak jövőjéről van szó…
Én azzal magyarázom a szélsőjobb megerősödését, hogy ebben a fiatal nemzetben eleve van egy ilyen irányú hajlam: szereti a mítoszokat, képes a legendákat elhinni, hajlandó a mesék vektorait szolgálatba állítani és hisz a váteszeknek, akik váratlanul pattannak elő, lóra tesznek szert… Le kell aztán szállni. Félre is lehet állni, ha muszáj. De van másik Messiás-jelölt.
Olyan volt a múlt rendszerben az oktatás, olyan 1989 után is, hogy nem volt képes leszámolni az illúziókkal. Mindig rátettek még egy lapáttal a legendák tüzére, hadd izzék, hadd füstölögjön, mert míg csípi a látni képtelen szemeket a füst, a „nemzet kebeléből kipattant” desszantosok újabb állásokat foglalhatnak el, ahonnan fröcskölhetik tovább az ordas eszméket. Az a „migránsréteg” – többmillió ember – , amely elhagyta az országot nagyobbrészt a proletárius gyermeke. A városokba csődített egykori munkások leszármazottai, akik ma már nem Bukarest, Krajova, Temesvár vagy Brassó tömbháznegyeiben élnek, hanem valamelyik nyugat-európai latin-gyökerű országban. A diaszpóra gyermekei nem túlképzettek. Könnyen manipulálható massza, aki a távirányítóként működtetett okostelefonok segítségével mozdulnak el szigorúan a rossz irányba. A funkcionális és digitális analfabetizmus oda vezet, hogy ócska kis videókkal nagyobb hatást lehet kelteni, mint tízezer tényfeltáró dokumentumfilmmel vagy szociográfiai-történelmi-ezmetörténeti alapmunkával… Ki olvas manapság ilyesmit, mikor ott az internet a kézügyben?!… Az értelmiség? A felvásárolt és zsoldban dolgozó közalkalmazott?… Ha független az eszes ember, akkor satnya és vérszegény réteget alkot. Akárcsak a hipermarketeken polcain a helyi termék. Egyfajta pille, por, melyet törlőrongyok által, pár mozdulattal el lehet távolítani…
Nagy szerencse, hogy az elnökjelöltek komoly szarvashibákat követnek el, ami azonnal látszik a népszerűségi mutatókon. Ami ma 20%, az holnap csak 10-15, vagy még annyi sem. Ugye itt van ez az illető, aki olasz építőmunkások leszármazottja, a független nagyromán, aki azzal kérkedett, hogy Belgrádot megmentendő, elárasztott pár falut a Duna bal partján, amikor a polcon volt, köztük azt a helyet is, ahol ma az 1989-es események egyik valóban karizmatikus személyisége, Mircea Dinescu él. „Az ürge elmenekült, a viskóját elvitte az ár, de mi újjáépítettük!” – valami ilyesmi hangzott el, futott végig a világháló román bugyrain… Pont a lelke rajta, aki mondta.
Aztán hol van párt egy-egy jelölt mögött, máskor meg hol nincs… Mi pedig úgy vagyunk vele, hogy jó lenne nekünk, erdélyi magyaroknak, ha a kisebbik rosszat választanánk. Az elképzelésünk mellett kitartani látszunk. Bár… Mi is a jó? Mi árt meg nekünk? Mire jó a gerinc és a következetesség? Mit látunk, ha visszanézünk az eltelt három és fél évtizedre?… Ebben az új, posztkommunista demokráciában mit értünk el az elnökökkel? Általában melléfogtunk, az ezredforduló óta kétszer is… Most ez van:
Kinek kedvezhet az USR-káosz és a Ponta-botrány?
Crin Antonescut csak egy százalékpont választja el Simiontól
Jól élünk, azt mondják, ami azonban nem érződik igazán. Lehetnek magasabbak a bérek, mint anno, mint öt vagy tíz évvel korábban, itt lent, a társadalom mélyén nem érezzük. Megvagyunk. De csak „eppeg”. És ez a nagy EU-s izé?… Mintha gyermeteg lenne a felépítmény. Vagy az, aminek lennie kellene? Csak ilyen? Hogy az Európai Unió inkább üzleti céllal létrejött befektetés csupán?… Kinek, kiknek a javára?
Valóban unom már a sok cécót
Kínomban mit tehetnék? Jobban járok, ha nem figyelem annyira a történéseket. Megtenném, de akkor is begyűrűzik, itt locsog a küszöbömön a szenny. Jó lenne kicsit még élni.
Dolgozni kell. Elsősorban ki-ki a maga javára, hogy aztán legyen ereje, ideje, tehetségre a köznek is vasszajutatni belőle. A szilárd polgári lét és a kitartás képezi a társadalom biztos alapját. Minden pátosz nélkül.
