Bejelentkeztem telefonon, igyekszem pontosan érkezni. Közben Nyerges Attila dala jut eszembe, a festő, akihez indultam évek óta alig lát, már nem fog ecsetet a kezébe, csak az emlékeiből él. Nyolcvanegy éves. „Csak sejtem a nappalt,/ A fényben is álmodok./ A tömegben állva is/ Egyedül vagyok./ De szeretném hinni, hogy jobb lesz, mi vár,/ Ha a szívemben tudlak, az több annál, ami jár.”
Ildikó nyit ajtót, Csaba már vár. Ott ül komótosan a szoba közepén a székben, a Stevie Wonderes szemüvegével, kezet fogunk, már indítaná is a beszélgetést, de előbb becsukom a teraszajtót mert a szomszédszobában fúrják a falat. Vizslatom szemeim, a falon Ildikó (Babó) és Csaba portréja, később elmondja, hogy ez utóbbit emlékezetből festette. Hat éve, amikor a 75. születésnapi kiállításánál bábáskodtam, akkor ismerkedtem meg vele, elmesélte miként került a fenyők hazájából a máramarosi lombhullatók otthonába és vissza.
Kulákfióka
Gyerekkoráról mesél, édesanyját korán elvesztette. Első osztályos volt, amikor édesanyját, leánynevén Rákosi Piroskát utolsó útjára kísérték. Édesapjuk viselte a gondját, Zoltán bátyjának és neki, András József, aki egy tizenhárom tagú családból származott, az alapszakmája szerint mészáros volt, de volt egy kicsi kocsmájuk a Bálint utca sarkán, ezért felkerültek a kuláklistára. A bátyját kirúgták a KISZ-ből, őt viszont elcsapták a középiskolából, édesapjának azt írták „ társadalmi helyzetére való tekintettel a fia felvételi vizsgaeredménye érvénytelen.” Szentegyházán próbálkozik, az igazgató gratulál, mert első lett a felvételin, de másnap ott is érvénytelen minden. Csak nagy nehezen sikerült a középiskolát befejeznie, érettségi vizsgát tennie. Elkeseredésében édesapja tudta nélkül levelet ír a Nagy Nemzetgyülésnek, hogy igazságtalanul van a család a kuláklistán, és láss csodát, igazat adnak a kicsapott diáknak!… Törlik a listáról. Felcsillan a remény. Sikeresen felvételezik Kolozsváron a képzőművészeti egyetemre. Mátyás Király szülőházában Szervátiusz Jenő szobrász ránézett a tanulmányi rajzára és azt mondta, hogy „légy nyugodt fiam te bekerülsz”, sikerült is, de hely nélkül. Alig érkezett haza máris adták a katonai behívót a kezébe. Peripravara került a határőrökhöz „a társadalmilag megbízhatatlan” székely legény. Másodszor is próbálkozik Kolozsváron, akkor már 10-es osztályzatnak köszönhetően teljesül álma. Először elvégzi a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, majd a bukaresti Nicolae Grigorescu Festészeti Akadémiát is. Olyan tanárai voltak, mint: Miklóssy Gábor, Mohy Sándor, Corneliu Baba, Dinu Giurescu és Andrei Plesu. 1966-ot írunk, jó eredményeinek köszönhetően kihelyezéskor elsőként választhatja meg munkahelyét. A hegyen túl nem akar menni, inkább Máramarosszigetet választja, bízva abban, hogy innen könnyebben tud majd alkalmasint Székelyudvarhelyre vagy környékére áthelyezést kérni. Családot alapít, egy fiúval és egy leánygyermekkel áldja meg a Teremtő.
Találkozás Páll Lajossal
Még maradjunk egy kicsit Kolozsváron. Újra az egyetemi évek ugranak be. Egy napon megjelenik hálószobájukban egy alacsony, tömzsi gyerek és arról érdeklődik, hogy ki székely közülük?… Elsőnek jelentkezett, de ott volt Márton Árpád Csíkszeredából, Antal Imre a Gyimesekből, Gyergyóból Borsos Gábor és Lajos. Ekkor találkozott először Páll Lajossal, aki mindjárt odaszegődött mellé, hogy kiderüljön, ugyanott vágta a nádat, mint ahol Csaba őrizte a rabokat a Periplaván, a Duna-deltában.
„Valamit félreszavalt Lajos, majd újra kezdte a tanulmányait” – mondja mosolyogva. Ekkor kezdődött a barátságuk, majd a rendszerváltozás után a makói művésztáborban talált egymásra újra a máramarosi és a korondi székely. Barátja halála megdöbbentette, ekkor írta ezeket a sorokat: „Szól Tamási a Kalondán át: – Laji, hozd magaddal a palettát és pennát! Mit teremtettél, jól megfér majd Ábellel az Úrnál!… S ment Laji a lila bivalyok, s a sárga mezők nyomán Tamásihoz, Ábelhez agyaglétünk végső korongjára, Visszatekint a tájra, halhatatlan koronájára, Ötvözve múltat, jelent és jövőt.”
Havas tájak
Belemelegedtünk a beszélgetésbe, Csaba megfeledkezett a betegségéről, úgy látszott, és jól érezte magát. Babó is odatelepedett mellénk, arra gondoltam, mi lenne, ha megkérném játsszon valamit a zongorán?… Ám hamar lemondtam róla. Közben megpillantottam a falon a máramarosi tájakat. Hatvanas évek közepe. Csaba ekkor érkezett a választott városba. Alig érkezik meg a hófedte havasok egymásután kerülnek a vászonra. Behavazott utak, ösvények, hófödte házak, képeinek fő témája a tél lesz. A festenivaló hó kerül az első helyre. Nyáron is könnyen lehet dideregni képei előtt, ha átadjuk magunkat a pillanatnak. Fő érdeklődési köre a tájkép marad, az égig nyújtózkodó karcsú templomokkal, a csodálatos máramarosi tájakkal.
Sokat fest, miközben tanít és elismerést szerez szorgalmával tanártársai és a városi polgárok körében. Tájképek, portrék a kedvencei, néha egy-egy csendélet. A máramarosszigeti tájakban ott vannak az udvarhelyi kemény telek, a megélt hideg téli napok a Madarasi Hargitáról vitt emlékeivel. Több mint ötezer festményt jegyez, közel negyven egyéni kiállítása volt, 1992-ben elnyeri egy philadelphiai grafikai kiállítás első díját. Máramarosban ismerkedik meg és köt barátságot az elsorvasztott és megszüntetett nagybányai festőiskola utolsó képviselőivel, Ziffer Sándorral, Mikola Andrással, Vida Gézával, igazi szakmabeli mentorának Balla Józsefet tartja. Hollosy Simon városában szeretett élni, de mindig vágyakozott hazafelé.
A két testvér
„Egyre fogy, mi nékem hátra van,
Egy kegyet adjál még, jó Uram!
Hadd lássam bár egy napnyira,
egy órára, percre, villanásnyira, hogy újra magyar –
magyar lett a magyar.”
Bátyját, néhai dr. András Zoltánt (1934-2012), az udvarhelyi kórház fertőző-osztályának egykori főorvosát alig említettük. Egyik barátja Komoróczy György közíró-nyelvész ezt írta róla: „A becsületesség, tisztességesség mintaképe volt. Erkölcsi mércéjét magasra helyezte emberként, orvosként egyaránt. Szaktudását, sokoldalú tájékozottságát magyar közössége javára igyekezett fordítani.” Sokszor találtam, hogy egyedül sétál fehér szélkabátjában hátratett kezekkel a Szejke irányába. A doktor úrnak a versírás volt az egyik hobbija. 2006-ban jelent meg az első verses kötete Őrizni kell címmel. A másodikat, az Örök forgatagot csak előkészítette, már nyomdakészen várt a megjelenésre, amikor elragadta a halál. Csaba gyönyörű illusztrációkat készített a verseihez. Érződik bennük a testvéri szív minden szeretete.
Otthonról haza
Közlekedési balesetet szenved, elüti egy autó a gyalogátjárón. Egymást érik a műtétek, végül forgóprotézis a megoldás. Hosszú évek után 2008 márciusában Északi színek címmel nyílik kiállítása újra szülővárosában, egyben bejelenti, hogy marad, nem tér vissza Máramarosszigetre. A székely ember és a székely táj kerül középpontba. A Csicser, Budvár, Szarkakő, a régi kirándulóhelyek a kedvelt témái, de azért emlékezetből néha hósipkás tájat is készít a Zazar partjáról. Egymást érik az udvarhelyi kiállítások, hadd ismerje meg a város az elfeledett fiát, főleg a fiatalok, mert a vele egykorúak ismerték András Csabát. Ismerte Ildikó is, akit Babónak szólítanak az ismerősei. Ő a háttérszervező, aki rajong Csabáért és a művészetéért. De ez egy másik történet.
Nagy teljesítménynek tarja, hogy ilyen jól eldiskuráltunk, mert ritkán szokott ennyit ülni. „Volt két szívinfarktusom is, csak nem haltam bele” – mondja Csaba mosolyogva. Egyszer egy barátja kifogásolta, hogy nem lát önarcképet róla, mindjárt leültette a konyhába, megkínálta egy pohár pálinkával és amíg elnyalogatta az itókát, tíz perc alatt kész volt a portré. Ott van a falon Ildikó székelyruhás képe mellett. Beszélgetésünk végén visszatérünk a Gimihez, ahol Csaba volt a rajzoló, Magyari Lajos, Farkas Árpi írta a verseket, Balázs Andris szerkesztette a faliújságot. Nem voltak könnyű évek, és most sem azok, hiszen három és fél éve nem járt ecset a kezében, de a festő akkor is festő, amikor éppen nem fest. Ez a hivatás nem letehető, a festő nem bújhat ki a bőréből attól, hogy leteszi az ecsetet. Most éppen beszél róla.
Az archivált eseményfotókat és az alkotásokat ábrázoló reprodukciókat a cikk szerzője készítette.
Balázs Árpád
