A Leányerdőn túli falunak, Homoródalmásnak büszke polgármestere van, nem csak azért, mert a világ közepének nevezik a falut, most azért is, mert nem mindennapi vendég járt a hegyek mögött rejtőző székely faluban. Ha jól számolom a tavaly, tavaleylőtt is találkoztak vagy kétszer, ha nem háromszor.
Ünnepi ráadás, mert a falu megérdemli, hogy a Magyar Köztársaság elnök-asszonya, Novák Katalin felkeresse. Megtisztelő ilyenkor egy közösséget képviselni. – S akkor mi van? – kérdezi tőlem a közösségi oldalon egy arc nélküli fotelharcos… – Nem dől össze a világ, de jelzésértékű – mondhattam volna…
Emlékszem volt olyan időszak, amikor az anyaországi politikusokkal karonfogva sétált a Kossuth Lajos utcában id. Hegyi Pista bácsi (1914-2004), nyugalmazott református lelkész és Maszelka János (1929-2003) festőművész. Akkor ez volt a természetes.
Rég volt, de igaz volt, mikor hemzsegett a sok magyar turista az anyavárosban. Ma nagy ívben elkerülnek minket. Már csak átutaznak. Minipark, Szoborpark, Vasszékely, és máris indulnak tovább. Lélekben velünk vannak, segítenek, iskolát építenek, renoválnak, templomot restaurálnak, de a vármegyeháza küszöbét nem lépik át.
A város alszik, mély álomban leledzik. Időnként rácsodálkozik a vidékre, hogy mitől, miből tudnak úgy nyújtózkodni. Egyben van ott a kéve! Nálunk bomlóban.
A kölcsönös tisztelet tudná elhozni a béke és a gazdasági fejlődés reményét. Ki beszél nálunk munkahelyteremtésről?… Senki. Ha bezár a gyár, hát akkor bezár. A párbeszéd, a dialógus, az alázat hiánycikk.
Nincsenek barátaink. Pedig jó lenne, mert egy igaz barát azt mondja, amit hallanunk kell, akkor is, ha az nem kellemes. A látogatás az az esemény, amikor elmegyünk valahová, hogy egy rövid időre lássunk egy személyt vagy helyet. Tiszteletünket tesszük. Előfordul a családban is, hogy feltesszük magunknak költői kérdést: hozzánk miért nem jön senki? Rossz érzés, ha hetekig senki nem tér be hozzánk.
Valaki selyemzsinórt kapott, vagy adott magának(!), és nem akarja észrevenni. Szenved mindenki.
