PublicisztikaSzékelyföld

Titokban mindnyájan lovasok vagyunk

Simó Márton jegyzete

Valahogy úgy érzek a lovak iránt, úgy gondolok rájuk, mint a kutyákra. A kutyák viszonylatában kicsit előrehaladottabban, tudatosabban, mert volt részem belőlük, volt szerencsém boldog, s néha boldogtalan kutya-gazda lenni. Boldog akkor voltam, amikor sikerült beszerezni egy-egy igényeimnek megfelelő ebet, s akkor is, ha a gyámoltalan kiskutyát sikerült már annyira felnevelni, hogy elfoglalhatta méltó helyét a családban, illetve a család közvetlen környezetében, az udvaron, a ház körül és a lelkünkben. Boldogtalanná pedig akkor váltam, amikor a kutyánk elveszett, esetleg valamilyen baleset áldozata lett. Autó egyiket sem ütötte el.

Ami nagy szerencse a kutyás türténetekben, hogy  a szomszédok sem mérgeztek meg nálunk ebet, pedig köztudott, hogy milyen ocsmány tud lenni egy-egy áldott környékbeli, közeli és távolabbi rokon, ha olyanja van. Nálunk egy alkalommal eltűnés volt a kutya-hiány oka, egy másik esetben pedig kutyák közötti perpatvar okozta a házőrzőnk vesztét, amikor nem saját súlycsoportjához tartozó kuvasszal akadt össze szuka-ügyben. A nőkkel s a nőknél vigyázni kell, kutyáéknál is, s ez az emberszabásúaknál sincs másképp.

A lovakat jobbára csak távolról szemléltem mindig. Lovam nekem soha nem volt. Még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy különösebben barátkoztam volna eddigi életem során a patásokkal. A lovaglás tudománya nálam kimerült annyiban, hogy gyermekkoromban néha szólt Venci bá – fogatos volt az öreg a szocializmus idején, azokban régen leáldozott hetvenes években, amikor én gyermekeskedtem –, hogy vezessem vissza az igavonókat a kollektív istállójába. – A piros a hátas! – kiáltotta utánam, amikor mentem kifelé a kapun… És aztán az alszegi itatóvályúnál fel is ültem rá, Mancinak hívták a pirosat, s hol poroszkálva, hol trappolva érkeztünk meg a téeszhez. Vágtázás nem nagyon volt, mert a szőrén voltam, s még kötőfék sem volt, csak a sörényébe kapaszkodhattam… Később pedig kimaradt az életemből a szüreti bál, pontosabban a csőszködés. Amihez értelemszerűen „nagy lovaglás” is tartozik. Valahogy nem kerültem sorra, mert érettségi után a korosztályomnál hamarabb behívtak a katonasághoz. De az is lehet, hogy a falunkban túl kevesen voltunk abban az esztendőben, és nálunk talán nem volt akkor szüreti bál. Úgyhogy nem vettem részt a szokványos parádén, s nem virtuskodtam a falu szemeláttára. Mindig másokat nézegettem a kölcsön-nyergekkel felszerelt kikefélt, kikent, kifent gebéken. Oda jutottam, hogy már-már el is felejtettem a lovat, csak akkor jött elő ismét a ragaszkodás, amikor a fiam kezdett lovardába járni. Futószáron vezette a mester a paripát, a gyermeknek pedig az volt a dolga, hogy elsajátítsa a futtatás mozdulatait, hogy irányítsa a többmázsás monstrumot, s próbáljon megmaradni a hátán. Néha sikerült neki, néha nem. Párszor lepotyogott, de soha nem esett semmi baja. Csak én rettegtem. A gyermeknek annyira tetszett, hogy rögvest, minden panasz nélkül ült vissza. Pár hét múltán már akadálypályán futott, terepen vágtázott, de úgy, mintha erre született volna. És azóta is kedveli ezt a sportot, s ha lehetőségünk, időnk, pénzünk van rá, akkor mostanában is „lovazunk”. Már egymaga szervez ilyen programokat. Néha ő a kezdeményező, néha mások hívják a lovardába.

Olykor arra gondolok, hogy azért titokban mindannyian lovasok vagyunk. Egyik barátom már kamaszkorában csikót vásárolt, felnevelte, majd társat is szerzett melléje. Aztán később, mindig volt lova. Még akkor is, ha nem kellett igavonásra használni. Egy ideje azonban lemondott a lovakról, mert az asszony nem engedi. Tulajdonképpen féltés is van ebben, mert elhangzott, hogy a nyugdíj küszöbén álló embernek már nem való…

Van bennünk egy látens ragaszkodás ehhez a régóta velünk élő háziállathoz, amely, pontosabban fogalmazva nem is állat: aki harcostársunk, emberi mivoltunk meghosszabbítása, akivel annak idején őseink révén együtt kezdtük és végeztük az életet, „aki” által csak idehaza lehetünk honn, mert együtt jöttünk, s ha méltatlanul viselkedünk, ha gyaloggá züllünk, akkor hontalanokká válunk, s talán megszűnünk létezni is. Annyira a miénk ló, mint a ház, mint a hegyek, mint a levegő. És álmodom, és képzelődöm, hogy egyszer majd nekem is lovam lesz. Mert másképp élni, lenni nem lehet az út porában. Vagy már késő?

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

'Fel a tetejéhez' gomb