Élet-módGazdaságSzékelyföldVidék

Pásztorok

Simó Márton publicisztikája

Azt szokták mondani, hogy a jó pásztor áldás. Mármint a csordapásztor. A kondás. A juhász. Én úgy emlékszem, hogy annak idején, gyermekkoromban igencsak megbecsült foglalkozásnak számított. Éltek a faluban olyan családok, akik generációk óta ezekben a szakmákban foglalatoskodtak.

Mert nem úgy van ám, hogy csak úgy bolondul hajtja az ember ki az állatot a legelőre, hanem számos csínja-bínja van a dolognak. Jól kell ismerni a gazdákat, a határt, magukat a haszonállatokat, tudni kell róluk olyan fontos dolgokat, hogy melyik kapun jönnek ki, milyen külön vagy bevett, általánosnak, esetleg attól eltérőnek mondható szokásaik vannak, hogy jártasok-e a mezőn, van-e tapasztalatuk azokon a helyeken, amelyeken napi rendszerességgel legelnek. Mert mindig vannak a csordába beálló új állatok, meg máshonnan vásároltak. Aztán kutya is kell. Nem egy, hanem több, köztük olyan, amelyik alkalmas a terelésre. A vadak elrettentésére pedig szilaj kuvaszok, komondorok. Az igazi pásztoroknak mindig megvolt a saját falkájuk, amelyhez időnként vérfrissítés gyanánt hoztak egy-egy kölyköt, de maguk is szívesen adtak másoknak ivadékot. Nem ingyen, valamekkora összegért, ami becsületből járt, s a vevőnek visszaadtak némi szerencsepénzt. Mert az járta.

Bálint Elemér Imre felvétele

Talán a kollektivizálás bontotta meg először ezt a rendet, mert pontra, normára őrizni az állatot már nem érte meg. Nem olyan volt. Volt ugyan az egyéni gazdaságokban is állat még ekkor bőven, mert ki-ki ragaszkodott, hogy legyen némi állománya. Újakat szereztek, vagy neveltek az államosítottak helyett. Mert akkor volt némi tehetetlenségi lendülete a hagyományos gazdálkodásnak. Valamelyest reprodukálódott az állomány, létrejött az „alternatív magántulajdon”. A magán jelző volt divatban, előszeretettel mondták inkább egyéninek. A marxista-szocialista tanok szerint tulajdonképpen ekkor is közösségi tulajdonban volt minden, csak az egyének ezt-azt használhattak belőle.

A rendszerváltás után ismét fellendült az állattartási kedv. Nem az állatokkal volt baj ekkor, hanem az őket napközben ellátó személyzettel. Valahogy eltűnt, felszívódott, kihalt az a réteg, amely szenvedéllyel és hozzáértéssel pásztorolt. Egy idő után más országok felé kacsingattak a pakulárok, a számadó juhászok is. Jószerével a gyengébb emberek maradtak az „állatok faránál”, akik képzettségük vagy társadalmi helyzetük alapján sem tudtak faluról elpályázni. Aztán olyan is lett. Az állomány jó lenne, csak gyenge az őrzését végző emberanyag. Holott az állathoz ész. erő, vállalkozói szellem kell, és sokrétű pásztori tudomány.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb