KözéletPublicisztika

Nyájszellem, nyájimmunitás

Simó Márton publicisztikája

Annak idején – amikor még alig körvonalazódott a „Cukorhegyi-birodalom” – volt egy magyar kezdeményezés, amely meghívásos alapon működött. Jó lehetett volna, s akár fenn is maradhatott volna. Hívtak engem is, de nem álltam kötélnek, nem válaszoltam egyik ismerősöm felkérésére sem.

Aztán nemsokára, amikor elkezdődött, úgy bő évtizede a megosztási vágy, és több közösségi portál is létrejött világszinten, boldog-boldogtalan használni kezdte, olyannyira, hogy ezt a technikai vívmányt beengedte a legszűkebb magánéletébe. Ám többnyire csak egyet, hogy globális lehessen a haszon és a hatás. Ugyanazzal a 7,62-es kaliberrel. Mondjuk. Olyannyira közel bocsájtotta magához, hogy ma már sokan úgy érzik, megosztás nélkül mit sem ér az élet. Mert mindenkinek van valamilyen készüléke. Úton-útfélen lehet piszkálni e ketyeréket – akár főállásban is (!) –, ha annyi az eszünk. Nem csoda, hogy manipulációs eszközzé vált, mintha ez lenne a mesterséges intelligencia kinyújtott karja, amely rángat minket jobbra-balra.

Mintha távirányitó lenne ránk kapcsolva, hogy oda menjünk, ahova szabadon szárnyaló akaratunk híján küldjünk magunkat bolondul. Milyen zavaros ez az egész! Egyébként a pesti alvilágban – a gyakorló bankrablók és a nagyobb merítéssel „dolgozó” gazemberek körében – a pisztolyt valóban távirányitónak mondják… Fegyver. Szóval ott a kezünkben, a kezünk ügyében az a valami, amelyet csőre töltünk, és úgy tartunk magunk előtt, hogy leginkább sérülékeny lágyékunkra, mellkasunkra, hasfalunkra célzunk vele folyton.

Olyanokká lettünk, mint egykor a hadba menők, akik a biztos és azonnali hatású fővesztésért, az agyat szétfröccsentő buzogány irgalmatlan csapásáért, a szívbe fúródó holtbiztos lövedékért imádkoztak, ha már halni kell, hiszen nem a sebészi virtuozitásról volt híres a középkori csatamező. Viszont nem jön el a mi kegyes halálunk, de öntudatlan mazochizmussal kínozzuk magunkat, úgy, hogy közben tiszta szenvedés az egész, ám mi ezt is élvezetnek tartjuk „menő” mivoltunkban. Azt sem tudjuk, hogy mire való, s mire jó az élet.

Nagy az Úr vadasparkja. Sokan vagyunk selejtes példányok és eszetlenül kóválygó lények benne… Ismerősöm mondta a múlt héten, amikor a nagy közösségiháló-összeomlás volt, és a cukros bácsi ahajt hét milliárd dollárt veszített, egyik kollégájának úgy felment a vérnyomása, hogy elvitték a mentők. Mert a kommunikálási kényszer képes ilyen súlyos elvonási tüneteket képes produkálni. Aztán a kiborggá vedlett emberizinket nem könnyű visszahozni az analóg világba.

Azt mondják, hogy a koronavírus-járvány idején, illetve néhány hullám után, akik megmaradnak az élők szűkült tömegében – mintegy félmilliárdnyi ember –, azok odabent a nyájban, szőröstől-bőröstől válnak ellenállókká, akikről a kórokozók úgy pattannak le, mint várfalról a bolha. Lehetséges. Főleg akkor, ha kiírtjuk magunkból a szkepszist, és merünk oltakozni. Mert ez is közösségi ügy lenne, jó lenne, ha nyájszellemmel művelnénk. De nem.

A hülyeség azonban holtbiztos. Ragad és terjed. Még az állami és magán-intézmények, az egyházak, a pártok, a munkaközösségek is előszeretettel használják. A hálót. Mert ingyen van. Mert így bárkit madzagon ránthat a „rendszer”. És ez az írás is odakerül majd. Mert magam is olyanná lettem, hogy olvasó helyett a lájkot lesem a rám szegzett fegyver sötétlő torkában. Félelemmel vegyes borzongást kelt kezdetben az információk robbanó áradása és a bennünk foglalt lényeg. Utána pedig meg sem hess.

Vajon miféle heroin kell az az élethez? Egyáltalán feltalálták-e? Vagy elég volna egy globális áramszünet ahhoz, hogy lerázzuk magunkról az illúziók mocskos kényszerzubbonyát?

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb