
Barcsay Jenő (1900–1988) életművét folyamatos festészeti kísérletezések határozták meg. A 20. század egyik legmeghatározóbb magyar festőjének művészi látásmódja a klasszikus hagyományok tiszteletének és a modern művészeti törekvések lendületének szintézisében kulminált. Az erdélyi származású művész a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán eltöltött tanulóévei, majd párizsi és olaszországi tanulmányútjai illetve számos hazai művésztelep látogatása után alakította ki egyedi absztrakt stílusát.
A puszta látványból kiinduló térszemlélet, a geometrikus szerkesztettség és figurativitás feszültségének megteremtésével egyedülálló életművet hagyott maga után. Festészete mellett jelentős grafikai és murális alkotásai is születtek.

1945-től 1975-ig főiskolai professzorként számos művészgenerációnak adta át elmélyült tudását az emberábrázolásról. Művészeti anatómia című kötetét tizenöt nyelvre fordították le, és a mai napig kulcsfontosságú tankönyvnek számít a művészeti képzésben.
1929-től a Szentendrei Festők Társaságának és a Művésztelepnek is tagja lett. A duna-parti kisváros távlati látványa, szűk utcái, hangulatos épületei szolgáltatták azokat a festészeti motívumokat, melyek felkutatására a művész a szentendrei macskaköveket rótta minduntalan, s melyek végigkísérték alkotói útján.

Barcsay közel 200 darabos életmű-válogatását 1977-ben hagyományozta a Ferenczy Múzeumi Centrumra. A művész születésének 120. évfordulója alkalmából a múzeum Barcsay Gyűjteményéből láthat válogatást a közönség.
Az Erdélyi Művészet közlése nyomán
Élő Székelyföld Munkacsoport