E pár sor azokhoz szól, akik már elfelejtették, mit ígértek az új év reggelén. (Magam is a címzettek között vagyok.) Szóval bele kell végre bújni a tréningruhába, bemelegítőcipőbe, a dolog már nem tűr halasztást. Aki még mindig vacillál, nézzen a tükörbe, álljon a fürdőszobamérlegre! Na ugye? Magára valamit adó ember már söpri is le az ellenérveket, előtör belőle a „csak azért is”, meg a „no majd én megmutatom”…
Futni indulunk. Ahogyan mondják: a láb mindig kéznél van. Érdekes, e kacifántos világban milyen sokan választják a síkegyszerű futást. Rohanó világ, futó emberiség.
Gyerekkoromban, a hatvanas években még eseményszámba ment a parkokban futó ember látványa; szájtátva, néha aggodalmasan nézték a járókelők: „Szegény”. Dehogy volt szegény! Csak megelőzte a korát. Rájött, hogyan győzhető le másik énünk, a rest. Az ember birokra kel önmagával: a tunya én mérkőzik a törekvővel. Különös mérkőzés, egyszerre fölemelő és ádáz. A futásról igazából csak a futók tudnak mélyen beszélgetni. (Ők nem akadnak el a felszínnél – fáradtság, izzadás, vízhólyag a talpon –, az ilyesmi csak külsőség, velejárója a szenvedélynek.) Arról beszélnek, kinél mikor, hol, a táv melyik pontjánál jön elő az a máshoz nem hasonlítható lelki csoda, az a szellemi bizseregés, amitől a futó ember akarva-akaratlanul egy másik dimenzióba kerül.
Azóta már „tudományosan” is megfogalmazták az amatőr futás ars poeticáját: azért futunk, hogy feljussunk, átzsilipelhessünk ebbe a semmi máshoz sem hasonlítható magasságba.
De már túl sok a szöveg, ki is rakom gyorsan a pontot. Magam is tréningruhába bújok – ha még beleférek…
Az eredeti írás a Magyar Nemzet 2026. március 5-i lapszámában jelent meg
