A Székelyföld katolikus közösségeinek története azoknak a papoknak az élete is, akik hittel, áldozattal és szeretettel szolgálták népüket. Közéjük tartozott a korondi születésű Farkas Antal esperes–plébános is, aki több mint fél évszázadon át vezette híveit a hit, a remény és a szeretet útján. Kollégánk, Farkas Antal nem véletlenül kapta nevét a szüleitől, büszkék voltak a családjukból származó papra, akik számukra is példakép volt. A gyermekkori élmények hatására, illetve hallott történetek késztették az emlékek megírására.
Farkas Antal, édesapám testvére, 1903-ban született. 1922-ben kitűnő eredménnyel tette le érettségi vizsgáit a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban. A román uralom idején a gimnázium paptanárai a legtehetségesebb diákoknak ajánlólevelet adtak magyarországi egyetemekre. A fiatal Antal bátyám ezzel az ajánlással indult útnak Budapestre, hogy beiratkozzék a Műegyetemre, ugyanis a gépészmérnöki pálya vonzotta.
Útját azonban a Jóisten más irányba vezette. A parajdi vonattal leutazott Balázsfalvára, onnan Gyulafehérvárra, ahonnan csak késő este vitte volna tovább a nemzetközi gyors. A várakozás idején bejárta a várost, s közben megismerkedett néhány vidám papnövendékkel, akik épp a szőlőhegyről tértek vissza a Jerikóba, a kispapok bentlakásába internátusba. A korondi legény velük tartott a szeminárium kapujáig, ahol egy civilruhás úr megszólította:
– Hová tartasz ily későn, fiam?
A fiatal őszintén felelt, megmondta, hogy Budapestre készül, a Műegyetemre menne, de úgy érzi, valami erő idehívja, a szemináriumba.
A megszólított férfi elkérte az ajánlóleveleit, majd így szólt:
– Majláth Gusztáv Károly vagyok, gyulafehérvári püspök. Ha úgy érzed, maradj itt, fiam, az Úr házában.
Nem sokkal később levél érkezett Korondra: a püspökség értesítette a szülőket, hogy fiukat felvették a gyulafehérvári szemináriumba.
Isten szavára válaszolva Farkas Antal a papi szolgálat útjára lépett, mentora, Majláth püspök szentelte pappá 1928-ban. Szolgálati helyei és tisztségei: Kolozsvár – Szent Mihály-templom 1928–1932 – ahol káplánként teljesített szolgálatot; Alsócsernáton plébánosa 1932-től tíz éven át; Kézdiszentléleken volt esperes-plébános 1942 és 1981 között. Több mint három és fél évtizeden át hűséggel és szeretettel szolgálta a kézdiszentléleki közösséget.
Az Oltáriszentség kimenekítésének története
A 60-as években a villanyszolgáltatás még kezdetleges állapotban volt Kézdiszentléleken. A házaknál és a templomban is többnyire petróleumlámpával világítottak. Egy alkalommal a kántor valamelyik lámpást, vagy talán egy gyertyát égve felejtette az orgonán, amitől az meggyulladt. Antal bátyám, a plébános éppen a papilakból a templom felé fordulva imádkozott, amikor meglátta a kígyózó füstoszlopot. Egy lópokrócot a hordóban felfogott esővízbe mártott, majd azt vizesen a fejére terítette, és úgy rohant be a templomba, hogy kimentse az Oltáriszentséget.
A falusiak épp akkor érkeztek oda vedrekkel, szerszámokkal, amikor a pap előtűnt a sűrű füstből, vizes pokrócba burkolózva, az Oltáriszentséggel a kezében. Sokan letérdeltek és keresztet vetettek, amikor elhaladt mellettük.
Nemsokára eloltották a tüzet. Én magam is emlékszem, hogy hosszú ideig restaurálták a templomot: a kormot és a pernyét takarították a festményekről és az oltárról.
Gyermekként sokat időztem nála. Idős szüleimet gyakran magához hívta, engem pedig szeretettel tanított és irányított. Nemcsak a papi, hanem az emberi hivatás példaképévé vált ő számomra. Derűje, fegyelmezett jósága, mély hite ma is él bennem – nem mint emlék, hanem mint útmutatás. – Emléked legyen áldott, drága Anti bátyám. Most elmondanám gyermekkorom első igazi, mély gyónását is, Istenélményét, amely Kézdiszentléleken, a pap nagybátyámnál történt.
A kisgyermek ártatlan – de kegyetlen is tud lenni
A gonosz lélek pedig már a zsenge gyermeket is meg akarja nyerni magának. Így voltam én is. A hosszú szünídőben pap nagybátyámnál nyaraltam, kivált az 1970-es árvíz után, amikor a korondi patak megjárta magát a házunkban. Az átázott falak nehezen száradtak, a penész miatt asztmás lettem, s attól fogva csak másutt éreztem jól magamat. Antal bátyámnál viszont kis arisztokrataként kényeztettek: nagybátyám minden évben új öltönyt vett nekem, inggel, nyakkendővel. Anna, a szakácsnő, a kedvenc ételeimet főzte. Esténként együtt olvastuk az Egri csillagokat. Ma is látom a szép könyvben: minden káromkodásszerű csúnya beszédet piros ceruzával húztak ki, pedig Gárdonyi eléggé visszafogott és szemérmes írói nyelvet használt. De akkor is!… Felolvasáskor sem volt szabad kimondani, amit Cecey mond – hogy „a szentségit neki”, vagy az „Istenfáját”. Nem értettem, miért ilyen szigorú a papbátyám; az író így írta le, a kiadó így adta ki. S lázadni kezdtem a szabályok ellen. Barátaim akadtak az utca beli gyermekek között is: tőlük tanultam meg aztán a legcifrább káromkodásokat. Mindezzel együtt a szentéletű pap mellett napirendre ment a reggeli ima, a szentmisén való részvétel, a ministrálás, délben az ima, este a vecsernye és az esti ima – csak az olvasás zökkentett ki, meg a gyermekekkel való találkozás.
Egyszer budapesti vendégek érkeztek a papilakra. Egy pesti ismerős magával hozta kamaszodó lányát is, akivel összebarátkoztunk. Megbeszéltük olvasmányainkat, és a bennük talált csúnya szavakat nagy élvezettel ismételgettük; nevettünk. Egyre nagyobb cifraságokat vágtunk egymáshoz, és én megtanultam tőle a pesti szleng nyomdafestéket nem tűrő kötőszavait is. Önfeledten hahotáztunk a virágszobában – amikor eszembe villant, hogy Antal bátyám nem az irodában van, hanem a püspök szobájában, és talán mindent hallott.
Érdekes módon nem szólt ránk. A következő napokban csak mélyen imádkozott, s úgy viselkedett, mintha levette volna rólam a gondját. A pestiek elmentek, bennem pedig egyre nőtt a lelkiismeretfurdalás. Megkérdeztem Annát, a házvezetőnőt, hogy mi baja a papbátyámnak; azt felelte, nagyon megbántottuk a csúnya beszéddel. Napokig a kedvében igyekeztem járni, még odaadóbban ministráltam – hiába; úgy éreztem, megváltozott, nem olyan, mint régen. Egyszer aztán, amikor breviáriumát végezte latinul az íróasztalánál, a keresztre tekintve, berohantam, és zokogva térdeltem a lába elé: „Ne haragudjon, Anti bátyám, nagyon csúnyán viselkedtem, sok csúnya szót mondtam. Kérem, bocsásson meg nekem! Ígérem, többé nem mondok ilyeneket – kérem, ne hagyjon magamra.” Az öreg pap elmosolyodott, de szeméből könny szökött ki; felsegített, maga mellé ültetett: „Gyere, Antika, imádkozzunk.” S együtt mondtunk el egy Hiszekegyet, Miatyánkot, Üdvözlégyet – meg is nyugodtam. Azt mondta: a Jóisten minket soha nem hagy el, mi szoktuk őt elhagyni; de ha őszintén megbánjuk bűneinket, mindig visszafogad, mint a tékozló fiút az édesapja.
A püspök szobája
A hatvanas években a szentléleki papilakban volt egy külön Márton Áron-szoba. Mi csak püspökszobának neveztük. Gyermekként tudtam, hogy oda nem szabad bemennem játszani. Nem azért, mintha tilalmas hely lett volna, hanem mert valami csendes, kimondatlan tisztelet lengte körül. Úgy tartották tisztán, mint egy szent helyet.
Nem is ok nélkül. A börtön után, 1955 és 1957 között Márton Áron püspök többször is megszállt benne. Később házi őrizetbe került, de a szoba továbbra is püspökszoba maradt. A névben benne maradt az ő jelenléte, s vele együtt az a méltóság is, amelyet maga után hagyott. 1969-ben, kiszabadulása után, híres bérmaútjai egyikén újból elfoglalta régi szobáját.
Ma is magam előtt látom az egyszerű ágyat, az íróasztalt, a mosdótálas sarkot, a falon függő Márton Áron-fényképet és a magas könyvespolcot, amely tele volt lelki könyvekkel. Nem volt benne semmi hivalkodó. Éppen egyszerűsége tette ünnepélyessé.
Antal bátyám mindig, minden tiszteletet megadva, tegező viszonyban volt Áron püspökkel. Közös mentoruk Majláth püspök volt; a szemináriumban Márton Áron mindössze két évvel járt fölötte. Hasonló világból érkeztek, paraszti, falusi környezetből, tökéletesen értették egymás nyelvét, és baráti kapcsolat alakult ki közöttük.
1932-ben Márton Áron püspök helyezte Antal bátyámat Alsócsernátonból Kézdiszentlélekre, később pedig ő nevezte ki esperessé is. Felvitte volna Gyulafehérvárra, de eleget tett a baráti kérésnek, és még a nyugdíjkorhatár elérése után is hagyta Kézdiszentléleken szolgálni. Így Antal bátyám csak 78 éves korában hagyta el a szentléleki plébániát. Közel negyven esztendőn át gondozta híveit ugyanazon a helyen. Ma ez szinte elképzelhetetlen.
Farkas Antal kézdiszentléleki plébános és esperes – Márton Áron püspök támogatásával és ösztönzésére élesztette újjá a kommunista hatóságok által korábban betiltott augusztus 20-i perkői Szent István-búcsút, amely azóta is a háromszéki magyarság egyik legfontosabb vallási és összetartozási ünnepe. Antal bátyám számára Márton Áron mindvégig az igaz, bátor és hiteles főpásztor példáját testesítette meg.
