Fél füllel hallgatom a híreket. Fél évnyi kormányválság után beiktatták az új miniszterelnököt és minisztereit, akik ígéreteket tettek, hogy ők aztán megmutatják a tutit. Vége a nyomorúságnak csodálatos országunkban, közeledünk a Kánaánhoz. De addig is, kiemelt feladata a frissen beiktatott kormánynak, hogy a bírák és ügyészek elmaradt juttatásait és a késedelmi kamatokat rendezzék.
A román állam ugyanis jogerősen elveszítette a pert a bírákkal és ügyészekkel szemben, így a kormánynak kötelezően ki kell fizetnie a magistrátusok és az igazságügyi kisegítő személyzet felhalmozott bérhátralékait. A kifizetendő összeg hatalmas terhet ró az amúgy is szétszaggatott költségvetésre, mintegy tíz milliárd lejjel ér fel, ami Románia bruttó hazai termékének a 0,6 százaléka. Azt is tudni kell, hogy az alapösszeg a mostani felétől indult, mintegy ötmilliárd lejtől, de a halasztások és a kamatok miatt a büntetésekkel együtt mára megkétszereződött. Ez az összeg megegyezik a teljes román közszféra, mintegy 1,2 millió alkalmazott éves bérfejlesztési keretével.
Amúgy Romániában a bírák és ügyészek az ország legmagasabban fizetett közalkalmazottaihoz tartoznak, átlagfizetésük az országos átlag mintegy ötszöröse. Ráadásul jövedelmüket különféle pótlékok (stresszes munka, titoktartási pótlék) és specialis nyugdíjrendszer egészíti ki, ami így külön-külön is nagyobb az átlagpolgárra váró juttatásoknál. A beperelt román államtól pedig korábban olyan kiváltságot élveztek, hogy már 25 évnyi ledolgozott munka után, 48 éves kort meghaladva nyugdíjba mehettek, és az utolsó bruttó havi fizetésük nyolcvan százalékát – a közember mércéjével csillagászati összegű nyugdíjat – kapták. A leköszönő kormány ezt az aberrációt megszüntette, a korhatár emelését és a nyugdíj csökkentését rendelte el. Szóval, a rendszer kegyeltjei gyermekeiknek már nem tudnak a magukéval azonosan pazar kiváltságokat biztosítani, de legalább ők „ne szűkölködjenek”. Ezért pereltek – visszás módon – saját érdekeikért, és a pert nyilván busásan megnyerték. Dupla sikerrel.
Mit tehetnék hozzá a fentiekhez? Talán azt, hogy annyi képmutatás és mellébeszélés után, politikusoktól és nem politikusoktól egyaránt, végre egy őszinte megnyilvánulás a bírák és ügyészek részéről! Akik egyöntetűvé tették, hogy számukra nem az ország polgárainak a helyzete, netán jóléte a fontos, hanem a saját fényűző megélhetésük. És ha eddig nem szégyenkeztek volna azért a sok kiváltságért, amit világszinten példátlan módon önmaguknak megadtak, hiszen bizonyára kiérdemelték a mögöttük lapuló és az igazságszolgáltatás téletétől mentesülő politikusoktól, akkor most sem fognak. Nem érdekli őket sem az igazság, sem a gondokkal küzdő ország sorsa, mégcsak bő egymillió dolgozó bérezési nehézsége sem, csakis az a fontos számukra, hogy az adófizetők pénzéből újabb luxusnyaralóra fussa mondjuk Dubajban, Tenerifén vagy Monacóban. Ráadásul a jog eszközeivel élve még az ingyenmunkát is támogatják, no nem a feketemunkát vagy a kényszermunkát, hanem a rendkívül alacsony türelmi időszak miatt kamatként megfizetett ingyenpénzt. Dehát a tolvajtól sem kérdezik meg, jólesik-e neki a lopott szajré…
Az egyszerű ember, az istenadta nép erre csak annyit mondhat röviden és velősen: égbekiáltó pofátlanság! Legalább az összeg feléről, a meg nem dolgozott kamatokról lemondhatnának! Mert amikor egyfolytában csak jogokról hallunk, akkor éppen a jogrendszer képviselőinek kellene figyelmeztetni a kötelességek létezésére. És milyen erkölcsi tartással bírhat az a jogász, akinek joga van a határtalan egyéni jólétéhez, de nem érzi kötelességének a nép sorsában osztozni?
Bár a jogrendszerben az elkövetett bűncselekmények elévülése fontos felmentési eszköze az elkövetőnek, amiért nem is sietnek egy-egy ügy letárgyalásánál, csak halkan emlékeztetni szeretnék, elévülés ide vagy oda: 2010-ben Romániában drasztikusan, huszonöt százalékkal csökkentették a közszférában dolgozók fizetését, és eltörölték a 13. havi fizetéseket és egyéb bónuszokat. A 2008-as globális gazdasági válság rendkívül súlyosan érintette az országot, az összeomlás elkerüléséért hatalmas hitelcsomagot vett fel Emil Boc miniszterelnök kormánya. Románia történetének egyik legkeményebb megszorító csomagja 1,3 millió személyt érintett, sok-sok tanárt, orvost, hivatalnokot, közalkalmazottat. Bár a drasztikus lépésekkel elkerültük az államcsődöt, a béreket csak évekkel később, fokozatosan sikerült az eredeti szintre emelni 8%-os és 16%-os fizetésemeléssel, majd további elmaradások törlesztésével. Sem az inflációt, sem a késedelmet figyelembe nem véve.
Emlékeztetni szeretnék, hogy tizenhat évvel ezelőtt a szakszervezetek és maguk a munkavállalók perlavinát indítottak a román állam ellen. Az Alkotmánybíróság azonban a fizetések önkényes megnyirbálását (nem volt parlamenti vita) alkotmányosnak tartotta az ország csődhelyzetére tekintettel. Több százezer egyéni és csoportos per indult, és a bíróságok sok esetben kimondták, hogy bizonyos juttatásokat törvénytelenül vontak meg. (Gondolom, e rengeteg munka „felvállalásával” igazolták a bírák a példátlan pozitív diszkriminációjukat.) Mivel a román állam képtelennek bizonyult azonnal visszafizetnie az elvont összegekből, öt évre kiterjedő (és még azon túl is elnyújtott), részletekben történő törlesztést határozott el.
Tizenöt éve miért nem mozgolódtak a bírák és az ügyészek? Miért nem tartották igazságtalannak egy és negyed millió polgártársuk fizetésének a megnyirbálását? Napjainkban pedig miért gondolják, hogy mintegy 7600 bírót és ügyészt számláló közösségük mihamarabb, minél nagyobb kamatokkal kapja vissza „megérdemelt” és tegyük hozzá: példátlan módon kiváltságos juttatásuk elvett részét?
Végül, de nem utolsósorban. A jog alkotásának és képviseletének kiváltságosai hiába alapoznak az elévülési időre, hiába gondolják, hogy az idő elfeledteti vitatható cselekedeteiket. Hiába játsszák azt a bevált játékot, hogy mindez egy idő után történelemmé válik, aztán legendává, és a történelmet simán meg lehet hamisítani. Egy dologgal nem számítanak: a jámbor polgárok nem szenvednek mindnyájan emlékezetkiesésben, Alzheimer-kórban, demenciában. Nem tartják kivétel nélkül a markukat a biblikus egy tál lencséért, és – bár most sem könnyű, sőt – egyesek (kevesen, igen kevesen) ma is ki merik mondani az igazságot. A smekkerek országában, amely egyúttal a képmutatóké, a kétszínűeké. Bár azzal is tisztában vannak, hogy aki nem tud szerepeket játszani, aki az igazságot nem felejti, az lemarad.
Bizonyára sokunknak van személyes története hazánk joggyakorlatáról. A kiváltságosaktól eltekintett többség, legalábbis jelentős számú állampolgár, saját példáján át valószínűleg nem valódi igazságszolgáltatásról adhat tanubizonyságot. Két saját példáról, immár történetről én is beszámolhatok.
Közel harminc esztendeje háromezer márkás kölcsönt adtam B.L.-nak, érdekképviseleti szervezetünk városi tanácsosának, Marosvásárhely legismertebb kulturális alapítványa titkárának. A kezességet még az is fokozta, hogy adósom közben magyar állami kitüntetében részesült „felettesei” javaslatára. A kölcsönt nem kaptam vissza, a kamatokat sem. Már a túlvilágról sem fognak megdobni egy dubaji nyaraló kulcsával. Szerencsére nem fordítva történt, mert akkor költözhetnék. Csak újra eszembe jut a mese a fáraóról, a sakktábla első mezőjébe tett búzaszemről, amely az újabb mezőkön megkétszereződött. A romániai bírák és ügyészek már a második mezőnél tartanak, vajon meddig menetelnek?
A másik idevágó történet igazságtalan válási peremhez kapcsolódik. A saját érdekeit követő felperes (újabb szerető, anyagi nyerészkedés, gyermekek befolyásolása) két lépcsős méltatlan pereskedéssel mindent megnyert az állítólagos igazságszolgáltatás előtt, még a nevem viselését is. Mégsem bizonyult elégnek, később végrehajtóhoz fordult, és a Boc-kormánytól elvett fizetés két lépcsős kiegészítésének az egyharmadát is magának követelte. Ráadásul éppen Szenteste előtt két nappal érkezett a „karácsonyi ajándék”, és a szigorú befizetési határidő megnyújtására sem kaptam keresztényi beleegyezést. Nem jelentettem csődöt, kölcsönt vettem fel, köszönöm, megvagyok. Ahogy lehet.
A hatalom és a kiszolgáltatott tömegek kapcsolatára talán a legszebben utaló sorokkal fejezem be értelmiségi eszmefuttatásom: „S a nép, az istenadta nép,/ Ha oly boldog-e rajt’/ Mint akarom, s mint a barom,/ Melyet igába hajt? (Arany János: A walesi bárdok)
- ÁBRÁM ZOLTÁN
