Emlékszünk-e még a nagy havazásokra?… Az önfeledt szánkózásokra?… Amikor nem számított a fagy, a hideg, csak az, hogy minél többször alászáguldhassunk ródlinkkal a domboldalakon… Személyes emlékeim szerint az atyhai bolttól Beth-patakáig lehetett lesiklani. Ha kétszer megtehettük egy délutánon ezt a távot, az bőven elég volt arra a napra.
Mit ír a FolkMagazin?
„Anyai nagyapám két osztályt végzett, vagy tán annyit sem. Az egész élete munka és katasztrófák elegye. Szegény nagycsaládban született, szegény nagycsaládból való lánnyal nősült. Ahogy kora kívánta. Napszámból éltek, abból kezdtek otthont alapítani. Mire sikerült volna, kitört a második világégés. A Kicsi Magyarország négy évének legelején áttelepültek Boncnyíres faluba, magyarítandó a helyet. Nem csoda, hogy elcsábultak, telket, szerszámokat, jószágot kaptak. Nagy szó volt ez. Negyvennégyben menekülniük kellett, kicsi gyerekkel, nagyanyám terhesen, a kis ruháikkal a hónuk alatt. Itthon semmijük nem volt. Nagyanyám imádkozott. »Csak látja az Úr hogy semmink sincs, csak elveszi ezt a gyereket!« Nem vette el. Ő lett az édesanyám, nagyszüleim legfőbb támasza Rózsi néném mellett. Újra kezdték a napszámba járást. Spóroltak, kuporgattak, vettek egy kis telket. Erre egy kis szobát húztak, aztán idővel házzá nőtt, szép házzá. Megvették a szomszéd üres telkecskét is, így már teljesen normális életük kezdett lenni. A gyerekek nőttek, besegítettek, lett már tehén, szekér, eke, borona, földecskék, szóval minden, ami az élethez kell falun. Álom volt, teljesült álom, de rövid. Jöttek a kommunisták, és államosítottak mindent. Nagyapám fogatos lett a téeszben, a saját teheneit hajtotta, a saját szekerébe fogva, de már a közösben. Nem is úgy mentek azok! Kiderült idővel, hogy a téesz egy vakvágány, elment építkezésbe. Öt évet és huszonöt napot dolgozott, aztán elérte a nyugdíjhatárt. Nyolcvanhét éves koráig élvezte azt. De a föld szeretetét nem felejtette, mindene, ami volt és amit élvezett abból származott. »Olyan málém van, hogy lúhátrúl se lehet kiláccani belűlle« – mondta még nyolcvanhét évesen is. A nyugdíj csak kiegészítő volt. Mindenét egy darab vassal szerezte, azzal, és olyannal amilyen a tőle való fényképen van. Nagyapám utolsó kapája. Ereklye és mementó. Ha valaki elkeseredett, vegyen egy darab vasat. Segít talpra állni. És ne mondja senki, hogy ma már nem kapálnak. Nem is az eszköz a fontos, hanem az erős motiváció. Mindenképpen mindent túlélni! Hogy van is a kezedben valami, az csak olyan, mint kötéltáncos kezében a rúd. Egyensúlyban tart. És ebben az egyensúlyát vesztett világban jut eszembe nagyapám bölcsessége. Aktuális, mint mindig. A kapa kopásán is látszik. »Kicsi fijam, ha valaki az életben azt mondja, hogy mindkét felére egyformán tud kapálni, akkor vigyázz vele, az az ember egyik felére sem tud rendesen!«”
Tasnádi István: Történetek a kék házból (folkMAGazin 2025/4)Fotó: Idős emberek viseletben (Szék) – Kós Károly felvétele (Forrás: Kriza János Néprajzi Társaság Fotóarchívuma)
