Követni is alig lehet a világ egy részének felelős vezetőit, annyit jönnek-mennek. Csak kapkodjuk a fejünket, hogy lám: Alaszka, Washington, Brüsszel, Párizs…, esetleg Budapest, de egyeseknek ott nem ízlik a koszt… Elég bajuk van. Közben a világ másik feléről semmit sem hallani. Feltételezem, hogy Kolumbiában, Csádban, Dél-Afirkában vagy Japánban most nincsenek konfliktusok, vagy csak a megszokott, mennyei béke tombol, amelyben csendben dolgoznak, születnek, élnek és halnak az emberek.
Ezek az országok, amelyekről gyakran hallunk, túl sokat feltételeznek magukról, vezetőik, akikről sokat hallunk túlléptek a hatáskörükön és a valós szerepeiken. Istent játszanak. Holott annyira gyarlók, mint bárki emberfia. A tartalom mögötti lényeg itt nem a béke, hanem valami más… Ezekbe a titkolt folyamatokba nehéz belátni, a politikai-gazdasági elemzők is csak tapogatóznak…
Ekkora Oroszországot, akkora Ukrajnát, erős Európát szeretnének, miközben látjuk, hogy az oroszok lassan belefásulnak a győzelmeikbe, az ukránok nem győzik védeni azokat a területeket, amelyek nem is az övéik, Európa – mármint az unió – pedig belerokkan a hatalmas segítségnyújtásba, amelyet adni szeretne a behajtott adókból, hogy hadd dübörögjön a háborús gépezet.
Mind mondogatom, hogy három esztendeje elkezdődött a harmadik világháború, de alig hiszik ezt kevesen. Pedig minden jel arra mutat. Felpörgették a fegyvergyártást, utálkoznak az emberek, még abban a felső tízezres kasztban is, akár a söpredék, olyan cifra a gyűlöletbeszéd, hogy rágondolni is szörnyű… Nem vagyok híve a sok ejnebejnyének és annak sem, hogy feszt ismételgessem: amacskarúgjameg, de az a sok ocsmányság, amit le is írnak, tévében-rádióban-világhálón kürtölnek szerte, azonban túlzottan sok és igencsak durva. Agyonképzett emberek szidják egymást fröcskölő szájjal, s azt állítják magukról, hogy ők tulajdonképpen imádkoznak és áldást osztanak.
Ily módon ebből semmi jó nem tud lenni. Európa nyugati fele tele van migránsokkal, jól tudjuk, olyan alakok milliói élősködnek Schengenen belül – tisztelet a kivételeknek és a tényleges üldözötteknek, nem megélhetésért, hanem az életbenmaradásért keltek útra felperzselt otthonukból – , akik soha a büdös életben be nem illeszkednek, de a gyermeik, az unokáik sem.
Aki bevándorlóként a maga arcához kívánja igazítani a neki otthont biztosító államot, az nem menekült, hanem hódító. Nagyjából olyanok, mint a trójai faló „lakói”, mint anno az Új Világba hajózó keresztények, akik a Szentháromság nevében vették birtokba az ismeretlen világrészt. Mi mostanság gyaurok vagyunk, s ugyanakkor indiánok, csak nem hisszük…
Fogak csikorgatása következik nemsokára, de olyan szenvedéssel járó, hogy csak, s minden disztopikus elképzelésnél sötétebb lesz a valós mozi. S vajon ki lehet-e ebből maradni?
Gyakran emlegetik a Pax Romana két évszázadát – nagyjából Augustus principátusától kezdve (Kr.e. 30) Marcus Aurelius haláláig (Kr. u. 180) – , amikor odabent a birodalomban béke honolt, csak határháborúk dúltak, s hogy Róma nem szólt bele a provinciák (vallási, gazdasági és törvénykezési életébe), meghagyta a helyi elitet és a társadalmi struktúrákat. Az alacsony, de behajtott adók (2-2,5%) fedezté a római közigazgatás és a megszálló csapatok költségeit; a kereskedelemből akart komoly haszonra szert tenni, ehhez pedig béke kellett. Különböző népcsoportok, törzsek, kisebb királyságok kérezkedtek be Róma védőszárnyai alá, de úgy, hogy felismerték annak felsőbbrendűségét, és el is fogadták azt, a latin nyelvvel és a kulturával együtt. De ez sem tartott örökké…
Simó Márton
Kapcsolódó
Elméleti békeprojekt – A „nyugat-német modell” feltámasztása
Ukrajna: lemondás az elfoglalt területekről és biztonsági garancia száz milliárd dollárért
