„Különleges ember volt Gyalu bácsi” – írja emlékezésében Farkas Wellmann Endre. Száz évvel ezelőtt, 1925. június 3-án született Kolozsváron. Személye már életében legendássá vált… Román anyanyelvűnek született, de a magyart is ugyanúgy anyanyelvének tekintette –, és ez nem puszta frázis volt nála, hanem mélyen átélt valóság.
„Kolozsváron születtem, tehát európainak, s kétnyelvűségem kezdetére vissza sem tudok emlékezni” – vallotta magáról, és ebből az alapállásból tekintett mindig önmagára és az életre. Márton Áron püspök keresztelte meg katolikus hitben. Középiskolai tanulmányai után a kolozsvári jogi egyetem hallgatója lett, ahonnan két tanulmányi év után politikai okok miatt kirúgták. A kommunista rendszer már fiatal korától kezdve szemmel tartotta: 1952-ben kilenc hónap Duna-csatornai kényszermunkára ítélték „a pénzügyi reform ellen való lázításért”. A megtorlás és folyamatos megfigyelés ellenére Păteanu nem tört meg. Sőt éppen a korlátozások tették még eltökéltebbé abban, hogy hidat építsen a két kultúra között. Hetvenkötetnyi műfordítás maradt utána – olyan bravúrral átültetve az egyes szövegeket egyik nyelvről a másikra, amilyenre csak kevesek voltak képesek. Hadd említsük Mikes Kelemen Leveleskönyvét, Németh László Iszonyát, Móricz Zsigmond műveit, és a 2018-ig kéziratban heverő, igen míves Toldi-fordítását. A Toldi-fordítás különleges jelentőségű: 1956 októberében, amikor a magyar forradalom hírére reagálva érezte, hogy „valamivel tartozik a magyarok bátorságáért”, fogott hozzá Arany János művének román nyelvű átültetéséhez. Ez nem egyszerű műfordítás volt, hanem politikai kiállás és az emberi nagyság megnyilvánulása egyszerre.
Kevesen tudják, hogy Gelua Păteanu jelentékeny költő is volt. A cenzúra feketelistájára került versei miatt kényszerült a műfordítás felé fordulni. A Securitate jelentéseiben konkrétan leírták, hogy versei „lázítók, frivolak és nem alkalmasak az olvasásra”. Első kötetének kéziratát visszadobták a Dacia Kiadónál, és ezzel eldőlt: a szocialista Romániában költőként soha nem szólalhat meg. Etédi éveiben született meg több mint száz magyar nyelvű szerelmes verse, amelyekből a Levelek a Fekete Madonnához című gyűjtemény csak posztumusz jelenhetett meg. Ezek archaikus csengésű, a szakrális szövegek világát idéző költemények, a szerelem és a létértelmezés míves himnuszai.
*
KERCSÓ ATTILA
Gelu Păteanunál Énlakán
Malomkő asztalodnál
görgetted a malomkőnyi gondolatokat
búbos kemencéd egyre ásított
hideg szájában rég kihunyt
lángok éledeztek
s a százados székely ház
gerendáiban felnyögött a múlt,
diót vertél a szűkentermő fáról
s keresgélted a silány termést
a zörgő levélszőnyegen
öröm volt egy-egy diót megtalálnod
mintha egy-egy bujkáló álmot
csíptél volna fülön.
Malomkő asztalod mellett
malomkőnyi gondok gurultak szét
s felröppentették az éhes verebeket
átbukdácsoltak a szalmás úton
a lankadó levelű cukorrépák
s a hasadó káposzták közé,
mert ősz volt s újabb betakarítás
s pincédben vígan erjedt a szilva.
Fatuskókon üldögéltünk,
az öreg malomkövön csésze kávé,
teleírt papírok, szemüveged.
Hallgattuk szavaidat, melyek
ott váltak kenyérré
kenyerünkké.
*
Păteanu igazi nagysága azonban politikai kiállásában mutatkozott meg. A nyolcvanas években rendszeresen ellátogatott – gyalogosan vagy biciklivel – a fehéregyházi Petőfi-ünnepségekre, ahol a román–magyar barátság és a szabadság mellett tett hitet. Ezek az ünnepségek nemcsak emlékezések voltak, hanem egyfajta szellemi műhelyek: az emlékezés apropóján összegyűlt emberek így kaptak lehetőséget a találkozásra abban a korszakban, amikor a gyülekezési jog is megcsonkított volt. 1990. március 15-én, az első szabadon megünnepelt nemzeti ünnepen Fehéregyházán mondta el azt a beszédet, amely végleg megpecsételte a sorsát Romániában.
„Testvéreim! Az ötven esztendő alatt, amíg szellemi rabságra voltam kárhoztatva, mindig azt reméltem, hogy egyszer, amikor szabadon fogok itt állni önök előtt, méltán és teljességgel hozhatom román íróember létemre önöknek és Petőfi emlékének a román kultúra hódolatát. […] Úgy rázott össze a sors engem a magyarokkal. Ez nem jelenti azt, hogy másnak nem vagyok ugyanolyan barátja. De volt mindig bennem egy olyan, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szerettem állni.”
A marosvásárhelyi fekete március után két héttel el kellett menekülnie az országból. Fehéregyházáról hazafelé menet rálőttek arra az autóra is, amely szállította – mondja a fáma, ám később derült ki, hogy ez hazugság: egy besúgó terjesztette szóban-írásban, ahol csak érte, ezt a hamis anekdotát, míg a valóság az volt, hogy román szélsőséges nacionalisták fenyegették meg halálosan. Így 1990-ben, 65 évesen kezdte újra az életét Budapesten. Az ELTE BTK Román Tanszékén tanított, később a Miskolci Egyetemen is. Mindössze öt évet kapott a szabadságra – 1995-ben halt meg a magyar fővárosban. Végre megjelenhettek a versei, de igazi költői karrier már nem várt rá.
Gelu Păteanu születésének 100. évfordulóján különösen aktuális az üzenete. A román–magyar együttélés meggyőződéses apostola bebizonyította, hogy a nacionalizmus bármely offenzív formája értelmetlen. Abban hitt, hogy a kölcsönös megértés alapja a kulturális közeledés, egymás kultúrájának megismerése.
„Kétszívűsége” – hiszen ugyanolyan jó magyar volt, mint jó román – az egyetemes európaiság és emberi nagyság iskolapéldája. Mai világunkban, amikor újra erősödnek a nacionalista törekvések, Gyalu bácsi példája mutatja: lehet egyszerre hűnek lenni két kultúrához is.
Bölöni Domokos összeállítása
Ezt írja Gyalu bátyánkról a Wikipédia (rövidített szövegváltozat):
Gelu Păteanu, névváltozatai: Gelu Perian, Gelu Păteanu-Perian (Kolozsvár, 1925. június 3. – Budapest, 1995. március 25.) román műfordító, szerkesztő, író. Magyar barátai Gyalunak becézték. 1952-ben kényszermunkatáborba a Duna-csatornához vitték. Utána műfordítóként tevékenykedett, magyarból fordított románra. A hetvenes évek elején alakult bukaresti hetilapnál, A Hétnél talált szellemi otthonra, ahol 1970-től 1979-ig dolgozott. A román állambiztonság nem nézte jó szemmel a tevékenységét, követték, házkutatásokkal zaklatták, irodalmi tevékenységét gátolták. Kényszerűségből a székelyföldi Énlakára, majd Etédre költözött, ahol tizenegy évig élt. 1990-ben beszédet mondott magyar nyelven az első szabad fehéregyházi március 15-ei ünnepségen. Marosvásárhely fekete márciusa idején halálosan megfenyegették. A román szélsőséges szervezetek zaklatni és üldözni kezdték, ezek elől menekülve, áttelepedett Budapestre. Élete utolsó éveiben csak magyarul írt. Tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Román Filológiai Tanszékén, illetve a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszékén. A Farkasréti temetőben nyugszik, sírjára 1998-ban a Budapesti Székely Kör, a Magyar Írószövetség és a Budaörsi Székely Kör kopjafát állított.
Magyarról fordított románra, de fordítva is, az erdélyi magyar költők és írók majdnem mindegyikétől. Saját bevallása szerint a műfordítást örömmel végeze. Eredeti magyar műveket (többnyire verseket) is alkotott. Arany János Toldi-fordítása 2018-ban jelent meg (posztumusz).
Levelek a Fekete Madonnához – László Zita előadásában
A fehéregyházi Petőfi-kultusz és Gelu Pateanu
