Több lapban, internetes fórumokon is látni, hogy az év elején felsorolták azokat a klasszikusokat, akiknek idén valamiféle kerekebb születési és elhalálozási évfordulójuk van. Jó kezdeményezés, ezáltal is teszünk valamit utóéletük és munkásságuk népszerűsítése érdekében, hiszen nagyon gyorsan rárakódik a „salak” korábban népszerű szerzőkre, és még akkor is feledésbe, jó esetben csak félárnyékba kerül olykor az életművük, ha makulátlan és a jövőre vonatkozóan is érvényes minden leírt soruk. Mi hirtelen felindulásból Gyalu bátyánkat, Gelu Păteanu (1925-1995) kölltő-műfordítót helyeztük fel a listára, akinek – ne feledjük! – idén kettős évfordulója vagyon…
Ezek a listák bizonyos elfogultság mentén készülnek – bármikor bővíthetők
Széttöredezett kultúránkban nem minden szögből látunk egyformán. Más színek, más értékek villanak fel a látószögekből. Egyrészt vannak urbánus és népi íróink/ költőink, másrészt pedig jobb- és baloldaliak. Egyeseket magasba röpített egy-egy rendszer, hogy aztán a következő valósággal sárba tiporja még az emléküket is – Herczeg Ferenc, Ignácz Rózsa, Tormay Cécile ilyen, de érdemes még mélyebben alámerülni a 20. század két első harmadának történéseiben, hogy még több nevet és érdemes hagyatékot hozzunk felszínre – , Márai Sándort és Wass Albertet még bőven az életük/ pályájuk derekán ítélték feledésre, hogy aztán még nagyobb lendülettel írják meg korszakos munkáikat. Ha úgy vesszük, akkor egyik emigráns írónk itt, a másik pedig „azon az oldalon” számít ledönthetetlen bálványnak…

Vagy ott van Faludy, aki mintha „csak” azért tért volna haza a második világháború után, hogy Recsken gyűjtsön feledhetetlen élményeket, amelyek „súlyosabbak”, de legalább „egyenértékűek” Szolszenyicin Gulág-tapasztalataival, s aztán újra világgá ment, hogy a döbbenetet feldolgozhassa… Faludy üzenete „nem jött”, illettve „nem ment át” annyira, hogy szerzőjét Nobel-díjra érdemesítse. Mert ugye a nyelv: az orosz, meg az angol jóval frekventáltabb a maximum tizenötmilliós magyarnál… Én úgy voltam fiatal koromban – az érettségim táján, úgy 1980-81-ben, de még később is, és szégyellem is magam miatta (!) – , hogy Faludy Györgyöt egy rég letűnt időbe, Villon, Balassi, legjobb esetben Mikes Kelemen korába próbáltam áthelyezni. Nyilvánvaló amiatt, hogy itt-ott felbukkant egy-egy átköltése, aztán valami olyan „valami” a kurucok korából, hogy „piros csizmám nyomát/ hóval lepi be a tél”… Faludi Ferenc (1704-1799) pap költővel tévesztettem össze, talán, de még máshol/ máskor is felbukkantak hasonló előnevű szerzők.
Sem Márai, sem Wass Albert, sem Faludy nem írtak másik nyelven, az emigrációban is vállalva a „nyelv ketrecét”, hogy aztán évtizedek múltán fedezze fel őket a nagyvilág… Megmaradt bennük a nyelvi hűség a távolság és a kitaszítottság dacára is. Ez az igaz helytállás, amely a kozmopolita jelenben is megfontolandó lehetne…
Egyébként Faludy Györgynek is van egy kevésbé kerek évfordulója, 115. éves, hiszen 1910-ben látta meg a napvilágot. Abban a kegyben részesültünk, hogy ismerhettük, mivel a rendszerváltozás idejétől, 2006-ban bekövetkezett haláláig ismét szülőhazázájában élt, és rövid ideig bár, maga is elvezhette még „saját utókorát”, amelyben szeretet és megbecsülés övezte honfitársai körében.

Ha akarnánk, itt akár ki is léphetnénk a világirodalomba, hiszen Arthur Koestler (1905-1983) neve a magyar kötődésével épp Faludy kapcsán rémlett fel előttünk… Máris bővül a listánk!
A két alkotónak igencsak sok köze volt egymáshoz. Még idehaza, Pesten. Faludy aztán első emigrációja idején Párizsban kereste Koestler társaságát – aki akkor még Kestler Artur/ Kösztler Arthur névre hallgatott, kezdetben két anyanyelve volt: a magyar és a német – , de kiválóan beszélte az oroszt, a franciát, a hébert. Azt is feljegyezték róla, hogy néha jiddisül is írt, de végül angol nyelvű munkáival vált világhírűvé 1940 után. Jó tudni róla, hogy Kösztler Arthurként, húszévesen jegyzi első könyvét: Erdélyi turista kalauz I., amely Kolozsváron jelent meg a Minerva Kiadónál (1925). Mégiscsak sikerült visszakanyarodnunk egy újabb évforduló kapcsán a szűkebb pátriához…
Lássuk a felhozatalt!

Kereken 200 éve született Jókai Mór (mh. 1904) a márciusi ifjak egyike, regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő. Anyja Komáromból Kecskemétre küldte őt jogot tanulni, erről később Jókai úgy írt: „Itt lett belőlem ember! Itt lett belőlem magyar író”. 1842-ben itt írta meg a Zsidó Fiút, amelyet Petőfi közreműködésével sikerült pályázatra küldeni. Későbbi művei közt olyan meghatározó írásokat találhatunk, mint az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Szegény gazdagok vagy épp a Fekete gyémántok, amelyeket a klasszikus magyar irodalom legnépszerűbb művei közt tartanak nyilván.
Aki nem olvas, aki még Jókait sem (!), az is hallott a Jókai-féle bablevesről. A hagyomány szerint Jókai Mór egyszer Balatonfüreden tartózkodva a saját ízlése szerint főtt bablevest – nagy szemű bab malackörömmel, költői nevén görögolvasó angyalbakanccsal, a malac csülkén rajtahagyták a körmöt is – rendelt, amely kedvence volt, s amit édesanyja is és az első felesége, Laborfalvi Róza is sokszor készített számára. A magyar konyhát ekkoriban forradalmasította a zsíron enyhén pirított hagyma és a fűszerpaprika felhasználása. A legenda más változata szerint nem is a saját ízlése szerint rendelte a „bablevest füstölt malackörmivel” a füredi vendéglőben, hanem az ott malackörömmel és paprikás rántással készült bableves annyira ízlett neki, hogy azontúl csak az úgy készült bablevest volt hajlandó megenni otthonában is. A később róla elnevezett eredeti étel, a „füstölt malacköröm babba főzve” receptje akkor még nem tartalmazott sem zöldséget, sem csipetkét, sem pedig csülköt, különlegességét a nagyszemű lóbab, a sűrű, paprikázott rántás és a levesben kocsonyássá főtt füstölt disznóköröm képezte.
Egy mai hitelesnek tűnő recept ITT olvasható!
Jókai A kőszívű ember fiai című regényében is megkívántatja olykor az utókorral, ahol „angyalbakancsnak” nevezte. Ennek magyarázata pedig az volt, hogy a jó bableveshez akkora nagyszemű bab kell, mint „a görög szerzetesek rózsafüzére”, mellé pedig az omlós, füstölt malacköröm illik, amelynek színre arany, formára pedig olyan, mint az angyalok lábbelije.
Kemény Zsigmond (sz. 1814) 150 évvel ezelőtt hunyt el. A magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakja. 1867-től haláláig a Kisfaludy Társaság (második) elnöke. 1848 elején még a centralistákkal együtt Széchenyivel akart összefogni Kossuth megbuktatására, de március 3-án már a Pesti Hírlap tanainak apostolaként méltatta Kossuthot. A márciusi törvényeket helyénvalónak találta, de félt a forradalom következményeitől; ez a kétféle hozzáállás jellemezte egész 1848-as tevékenységét. Május 16-tól Csengery Antallal együtt szerkesztette a Pesti Hírlapot, melyben kiállt a Batthyány-kormány mellett, és rendszeresen cikkezett a radikálisok ellen.

1848. június 22-én Kővárvidék remetei kerületének képviselőjévé választották de a parlamenti munkában kevésbé vett részt. 1848 őszétől a Békepárt törekvéseivel rokonszenvezett az egyre inkább balra tolódó Kossuth ellenében. December 31-én Csengeryvel együtt visszavonult a Pesti Hírlap szerkesztésétől. Az országgyűlés 1849. április 13-i zárt ülésén ő is ellenezte a függetlenségi nyilatkozat azonnali kibocsátását. Részt vett a Madarász László elleni szervezkedésben, és a Szemere-kormányt támogatta. Május 9-én Szemere belügyminisztériumi tanácsossá nevezte ki. Júniusban követte a kormányt Szegedre és Aradra. A világosi fegyverletétel után egy ideig Szatmár megyében bujdosott, majd decemberben jelentkezett a haditörvényszék előtt. Lojális magatartását Széchenyi titkára, Tasner Antal igazolta, így 1850 júliusában végül felmentették.
Életének utolsó részét R. Berde Mária: Hajnal emberei című regényében, amelynek forrása a hiteles kortárstól Berdéné Weress Mari jóvoltából maradt fenn.

A kortárs Faludy így írt temetésekor róla: „úton s a pernye hogy esőz a gyáron/ s miként lesz mindig másé az öröm –/ mert különös nép lakozik e tájon,// a kisbírónak előre köszön,/ s kész dáridón urát hogy felköszöntse,/ míg lőre-borba fúl az ős közöny –// hiába volt a versek vér-özönje,/ testednek jobb már, hogyha így rohad:/ e kornál nem durvább a föld göröngye…” Származása alkalmassá tette ugyan arra, hogy „proletárköltő” lehessen, de csak életműve töredékére hullott alá akkor a rendszer fénye és figyelme. A teljes életmű vizsgálata, utólagos „élvezete” helyezheti el végérvényesen a köztudatban. Ha mondjuk, ha olvassuk, ha értelmezzük a verseit…

Ugyancsak 120 évvel ezelőtt született Rejtő Jenő – eredetileg: Reich – , akit P. Howard, Gibson Lavery álneveken ismemerünk, s akit a magyar szórakoztató irodalom egyik legnépszerűbb képviselőjeként és megújítójaként tartunk számon. Sajátos stílusát a groteszk, a nyelvi humor és a váratlan abszurd fordulatokkal tálalt társadalomkritika jellemezte.

Az orosz–ukrán határhoz közeli Jevdakovóban fagyott meg munkaszolgálatosként 1943. január 1-jén, mindössze 38 évesen – írják róla az irodalomtörténészek. Újdonság, hogy a Hadtörténeti Intézet ma már azonosítani tudja nagyjából azt a parcellát, ahová több társával közös sírba temették: „A m.kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ptk. 1943 sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19 táb. Munkásszázad veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt” – közli a dokumentum.

Egyidős volt a 20. századdal: 125 éve született Fekete István (1900-1970) József Attila-díjas író, az ifjúsági állattörténetek népszerű alkotója. Minden idők egyik legolvasottabb magyar írójává vált. A vadászirodalom kiemelkedő művelője volt, aki már egész fiatalon elkezdett ismerkedni az erdőkkel, mezőkkel és az ott élő állatokkal. Nevéhez olyan meghatározó alkotások fűződnek, mint a Vuk, a Kele, a Tüskevár és a Téli berek. Igenám, de fiatal felnőttként gazdálkodó – saját birtokán, illetve gazdatisztként is komoly eredményeket ért, ma azt mondanánk erre, hogy kiváló farmer vagy agrármérnök volt. Kezdetben sikeres történelmi regényeket írt és bírálta a szovjetrendszert (A koppányi aga testamentuma, Zsellérek) – a Gárdonyi-Tömörkény-Krúdy „platformra” helyezhető, annak az írói hozzáállásnak a folytatója, letéteményese. A bolsevizmus bírálata miatt 1949-ben kiszorul a hivatalos irodalmi életből – csak a Vigília és az Új Ember közli rövid tárcáit – , 1955-ben tér vissza, ekkor következnek sorban népszerű állattörténetei… Tulajdonképpen „kínjában”, a visszatérés reményében írta a továbbiakban ezeket a könyveket – a hivatalos „irodalmi köztudat” és „a nép” így messzemenően újra befogadta… Sőt: máiglan szívébe zárta!
Ugyancsak 1900-as Márai Sándor (mh. 1989) író, költő, újságíró, aki már az 1930-as években korának egyik legismertebb irodalmi személyisége volt. Amikor 1948-ban elhagyta Magyarországot, tudatosan és következetesen törülték műveit a magyar irodalmi életből – a maradék Magyarországon és többnyire a Kárpát-medence minden országában, ahol magyarul is olvasnak – , ugyanis a jobboldal mellett a baloldal szélsőséges megnyilvánulásait egyaránt hevesen kritizálta. Márai a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek adjon hangot műveiben.
Gazdag felhozattal bírt a múlt századforduló esztendeje, hiszen 1900-ban született Passuth László (mh. 1979) író és műfordító is. Mindössze egy éves, amikor családja Budapestről Kolozsvárra költözik. Iskolai tanulmányait is Erdély szívében végezte, a kincses város inspiráló szellemisége gazdag kulturális és történelmi öröksége meghatározták mind emberi, mind írói pályája alakulását – több történelmi regénye helyszínéül Erdélyt választotta.

Az 1918-as impériumváltozást követően került vissza édesanyjával Budapestre. Jogi diplomát szerzett Szegeden, hosszú ideig banktisztviselőként dolgozott, majd 1950-től nyugdíjba vonulásáig az Országos Fordító Iroda szakfordítója volt. Kisebb írásai, tanulmányai és kritikái az 1920-as évek közepétől több mértékadó folyóirat: a Nyugat, a Szép Szó, a Magyar Szemle, a Jelenkor és Válasz hasábjain jelentek meg. Regényeinek sorát a két világháború közötti átláthatatlan, zűrzavaros időket megidéző Eurázia nyitotta meg 1937-ben. Ebben a korai művében még avantgárd stílusjegyek ismerhetők fel. 1940 körül talált rá saját(os) hangjára: alapos filológiai felkészültséggel, kivételesen kifinomult stílusban történelmi regényeket kezdett írni, amelyek a magyarság és a nagyvilág múltjából merítik témájukat. Az Esőisten siratja Mexikót (1939) napjainkig 112 kiadást ért meg 9 nyelven! Történelmi témájú regényeinek száma egyébként meghaladja a 35-öt…

125 esztendeje született Szabó Lőrinc (mh. 1957) is. Első, még parnasszista hangvételű verseivel a Nyugat szerkesztőjénél, Babits Mihálynál személyesen jelentkezett, aki verseit később közölte ugyan, de bevezette az írók akkori kedvelt találkozóhelyére, a Centrál kávéházba, rövid egyetemi tanársága idején pdeig demonstrátorává fogadta, majd utóbb lakását is megosztotta az albérletekben nyomorgó egyetemi hallgatóval. A húszas-harmincas években kifejezetten jól alakult költői és műfordítói pályája. A második világháború idején behívták katonának, 1944-ben már főhadnagyi rangban szolgált. Emiatt 1945 után meghurcolták, és csak nehezen sikerült tisztáznia magát. Az irodalmi élet peremére szorult, és az is tiltakozásokat váltott ki bizonyos csoportok részéről, amikor 1947. december 17-én a Magyar Írók Szövetsége heves vita után tagjai közé fogadta.

Tagja lett a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának, az 1956-os forradalom előtti időben pedig beválasztották a szövetség elnökségébe. Külön történelmi érdekesség, hogy szülővárosában, Miskolcon épp a forradalom előestéjén, 1956. október 23-án ünnepelték az irodalmi életbe való „visszatérését”. 1957. március 15-én a második világháború utáni legmagasabb állami művészeti kitüntetést, a Kossuth-díjat kapta meg immár nagybetegen – 1957. október 3-án hunyt el – , nem akármilyen nagyságokkal: a zeneszerző Kodály Zoltán és a prózaíró Németh László társaságában.
Említik több helyen a veszteségeket is

Nyolcvan esztendeje, 1945-ben hunyt el – ugyancsak tragikus és háborús körülmények között – Szerb Antal (sz. 1904) író, irodalomtörténész, egyetemi tanár. Ha nem lett volna kitűnő tudós és szellemes regényíró, novellista, műfordító, nevének helye akkor is múlhatatlanul biztosítva lenne irodalomtörténészeink, irodalomtudósaink legkiválóbbjainak névsorában. Hiszen valójában elsősorban az irodalom szakembere volt. Novelláival a Nyugat második nemzedékének legjobbjai közé tartozott.
Az Utas és holdvilág, A Pendragon legenda, A királyné nyaklánca kultikus regényei mellett A magyar- és A világirodalom története kötetei Szerb Antal munkásságának sarokpontjai, amin azóta generációk nőttek fel.
A háborús években több alkalommal is munkaszolgálatra kényszerítették. Az utolsó és végzetes behívásnak 1944 júniusában tett eleget, Fertőrákosra (község Győr-Moson-Sopron vármegyében), majd Balfra került (ma Győr egyik településrésze), ahol a sanyarú körülmények, a gyenge élelmezés következtében nagyon legyengült. Egyes források szerint nyilas fiatalok bántalmazták, emiatt következett be a halála, más források szerint egyszerűen megfagyott 1945. január 26/27-e éjjelén.

Ezen a veszteséglistán az öt éve elhunyt Csukás István (sz. 1936) nevét, a Pom-Pom és a Süsü-mesék atyját látjuk. Holott költőként is jelentős. Viszont korán magával ragadta az ifjúsági irodalom (is). „A mese mindennek az origója. Gyakorlatilag ebből származik minden irodalmi műfaj. Az is, amikor az ősember a szikla falába karcolta a barlangrajzokat. Ezzel elmesélte, hogyan ejtette el a vadat. Mert amit ábrázolni tudok, amit el tudok mesélni, azt birtokba is veszem”- vallotta.

Kimondani is szörnyű, hogy huszonöt éve halt meg Petri György (sz. 1943), és immár harminc esztendeje nincs köztünk Baka István (sz. 1948), akire nemzedéke egyik legeredetibb hangú költőjeként és jeles műfordítóként emlékezünk.

„Élete utolsó évtizedében Baka István költészete a kortárs líra élvonalába emelkedett. Olyan lezárt és teljes életművet hagyott hátra, amely a népitől a tárgyiasig a magyar költészet csaknem minden fontosabb irányát ötvözte. A nemzeti tradícióhoz fűződő herderi líra éppúgy jellemzői, mint a léttani, heideggeri vagy a nyelvkritikus wittgensteini. Korai versei a sorsvállaló nemzeti költészet hagyományának mély átélését jelzik. Baka István azonban már ekkor sem kizárólag a diktatúrával és képviselőivel ütközött. Az emberi létezéssel gyűlt meg a baja. Az igazi valóság számára egyre inkább a konkrét téren és időn kívül mutatkozott meg. Ez az a pont, ahol Baka a magyar lírai hagyomány öröklött beszédmódjából kilépett. (Az érett, nagy kötetek: Égtájak célkeresztjén, 1990, Farkasok órája, 1992, Sztyepan Pehotnij testamentuma, 1994, November angyalához, 1995, Tájkép fohásszal. Versek 1969–1995, 1996). Baka létélményének egyik legszilárdabb eleme az a fölismerés, hogy a mindennapi és a történelmi idő nem egyéb állandó körforgásnál. A Baka-versekben oly gyakori isten-motívum szerepe is ebben az összefüggésben világosodik meg. A versbeli Isten – olvasható a költő egyik nyilatkozatában – „azoknak az irracionális erőknek az összessége, melyek életünket és a történelmet irányítják. Isten ezért a végzetnek, a létezés irracionalitásának a jelképe, olyan erőké, melyekkel szemben az egyénnek – és nemcsak az egyénnek – reménytelen szembeszállnia.” Baka István a gyógyíthatatlan betegséggel küzdve, a testi szenvedés kínjait viselve az idő könyörtelensége elleni egyetemes panasszá formálta az egyéni élet tragédiáját. A lírai hős ideje fogságában sínylődő földi rabként – a fogyó hetek és napok szorításában, a közelítő Semmi tudatában – a megélt lehetőségek gazdagságát élte újra. Versei a szerepjátszó hajlammal, az önstilizációk gazdagságával kápráztatják el az olvasót. Baka gyakran használja föl verseiben az egyetemes és a magyar kultúra nagy alakjait, jelképeit. Legszemélyesebb versei közé tartozik a Sztyepan Pehotnij versesfüzete. A szerző kitalál magának – a nevét is oroszra fordítva – egy orosz szamizdat költőt, megírja helyette az életművét. Hogy az illúzió tökéletes legyen, még az orosz címeket is megadja. Mindez természetesen aligha lehetett volna sikeres az orosz irodalom (ideértve ennek illegalitásba kényszerült részét) ismerete nélkül. Baka hatalmas fordítói életművet hagyott hátra, s ennek a munkálkodásnak több mint kétharmada orosz átköltés Puskintól a kortársakig.” (Részlet a Digitális Irodalmi Akadémia – DIA – honlapján közölt rövid pályarajzból.)
Nem hiányozhat a felsorolásból Gelu Păteanu író, szerkesztő, műfordító. Ő főleg a miénk. Erdélyieké. Emlékszem, egyszer beszélgettünk egy pesti kocsmában, és menet közben, míg holmi fröccsöket fogyasztottunk többekkel, megjegyezte minden előkészület és felvezetés nélkül: „Ugye szeretnétek, ha minden oláh olyan lenne, mint én?” – aztán rendeltünk megint valamiket, s folytatódott a beszélgetés… Néha megpróbáltam vele románul is társalogni, de annyira szépen és választékosan formálta a magyar szavakat, hogy aztán önkéntelenül visszaváltottunk a magyarra… Öröm volt hallgatni, ahogyan az egyik anyanyelvén, a „dajkanyelvén” beszélt hozzánk… Százéves lenne idén. Harminc esztendeje annak, hogy távozott körünkből. „Szolgálati” nevén említve – amelyet Kányádi Sándor ruházott rá – „Gyalu” 1925-ben született Kolozsvár belvárosában, a Pata utcában, az akkor egyetlen, a legrégebben ott honos román család sarjaként. A második világháború végén katonai szolgálatot teljesített a román hadseregben, majd jogi tanulmányokba kezdett Kolozsváron. „Rossz” származása és engedetlen magatartása miatt nem szerezhetett diplomát, de állást sem vállalhatott, így 1952-ben „munkakerülő és deklasszált elemként” a Duna-csatornához deportálták. Szabadulása után műfordítóként kolozsvári és bukaresti szerkesztőségekben működve, magyarból fordított románra. Az 1970 évek elején alakult bukaresti hetilapnál, A Hétnél talált kiváló szellemi otthonra, ahol 1970-től 1979-ig dolgozhatott.
A román kommunista állambiztonság nem nézte jó szemmel a tevékenységét, folyamatosan követték, lakását lehallgatták, házkutatásokkal zaklatták, irodalmi tevékenységét gátolták. Kényszerűségből „belső emigrációba”, a székelyföldi Énlakára, majd Etédre költözött, ahol tizenegy évig élt. 1990-ben beszédet mondott magyar nyelven az első szabad fehéregyházi március 15-i ünnepségen. Felmerült, hogy a frissen megalakult érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ befutó helyen indítsa udvarhelyszéki szenátorjelöltként. Marosvásárhely fekete márciusa idején azonban halálosan megfenyegették, a román szélsőséges szervezetek zaklatni és üldözni kezdték, ezek elől menekülve telepedett át Budapestre. Élete utolsó éveiben csak magyarul írt. Tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Román Filológiai Tanszékén, illetve a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszékén. A Farkasréti temetőben nyugszik, sírjára 1998-ban a Budapesti Székely Kör, a Magyar Írószövetség és a Budaörsi Székely Kör kopjafát állított. Életútjáról Farkas Welmann Endre írt könyvet, illetve szakdolgozatot. Levelek a Fekete Madonnához címmel posztumusz verseskötete jelent meg Székelyudvarhelyen, az Ablak Kiadónál (1997).

Levelek a Fekete Madonnához (27.) – László Zita előadásában
Források: Wikipédia, DIA, Cultura.hu, Maszol.hu
Kapcsolódó
Farkas Wellmann Endre: A fehéregyházi Petőfi-kultusz és Gelu Păteanu