Az alkotó évtizedek óta az ábrázolhatóságra mint a konstrukció és dekonstrukció határait feszítő festészeti megközelítésre koncentrál. Kiindulópontja legyen egzisztenciális, antropológiai, teológiai, mitológiai vagy metapolitikai indíttatású, a különféle szekvenciáknak, sorozatoknak tűnő műfolyamok morfológiája mindig ugyanoda tér vissza: az emberi lényre, annak kozmikus determináltságára, az emberi lényeg észrevétlen devalválódására, az emberi materialitásra, tehát az absztraktum végső megformáltságára.
Gaál József PSEUDOHUMAN című tárlatának megnyitójára kerül sor a Godot Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 11–13.) április 30-án, 19:00 órakor. Megnyitja: a művész akciója. Kurátor: Tóth Ádám.
A kiállítás megtekinthető június 13-ig keddtől péntekig 10 és 14, szombaton 10 és 13 óra között. A megnyitó maga és tárlat is ingyenesen látogatható!
Gaál József (1960) festészetét már a nyolcvanas évek végétől a figurativitás immanenciája mozgatja: az erotikus, a misztikus és a lírai groteszk jegyek a teremtmény-jelleg ősi előképeiből táplálkozva a torzítás és a hibridizálás gesztusa által válnak anyagszerű, rétegzett, konzekvens képi univerzummá. A Corpus Hystericum, a Homo Homicida, a Homo Inhumanus, majd az Idolum az univerzális emberiből eredő emberen túlit tette a képeken megteremtett testi-rituális viszonyok alapvonásává. Ábrázolásukban közös az archaikus azonosságtudat, amely a kép uralkodó rendjének felforgatásával, pontosabban annak szétzilálásával, majd rekonstruálásával radikálisan újszerű képi nyelvet hoz létre. A maszkarcú, eltorzult szörnyszülötteknek hitt, olykor elveszett, olykor emberi matériából konstruált lények időtlen létezőként jelennek meg. Gaál az arcokhoz kapcsolódó testfragmentumokat a faktúrába rejtett részletek érzékiségén keresztül tárja fel, s mindez valamiféle sűrített fiziognómiai koncentrátumként van jelen a nemiséggel, az individuummal vagy a kulturális diskurzusokkal összefüggő fogalmi mezőben. A Gaál-i arc és testreprezentáció tehát az esszenciális emberit és embertelent veti szándékos vizsgálat alá, ekképpen festészete egyszerre szenzuális és anyagelvű művészet, amely ösztönszerűen nem hajlandó kivonni magát a szellemi erőterek vonzásából.
Legújabb, Pseudohuman című sorozatában a bálvánnyá emelt tudomány (Idolum) és a törvény dialektikája kerül az egylényegű képi narratíva feszültségterébe, ahol az objektivitásra hivatott rendszereket és a legmagasabb rendű értelmezés esendőségét a hitté váló tudományosság dúcolja alá. Gaál a civilizációs kataklizma elkerülhetetlenségének forrását az elfojtás aktív kontrollszerepével ekvivalens hamis képzetként írja le. Ennek megszemélyesítői a születésük folytán autonóm létezőkből azonosíthatatlan lényekké alakuló protézis-teremtmények, melyek a kudarcra ítélt küzdelem metaforái, külső, társadalmi kényszerek és a technokrata hiedelmek totalizáló logikája által összeszerelt, manipulált entitások. Ezek valódi Teremtője a teória nélküli új teológián alapuló technofeudális világ, középpontjában a termelés imitációjaként megszülető és az élet klasszikus fogalmiságát tagadó pszeudohumán létezővel.
Gaál József új művein a foltrendszerekből kibomló, hol laza, önkiíró gesztusok benyomását keltő kézjegyek, hol töredezett, széteső anyagszerű rétegek, a szubverzív indíttatású dimenzióváltás alaktanának leképezései a leleplezés aktusaként artikulálódnak, és a túlfeszített testek révén válnak az új, megrengethetetlen igazság, avagy világállapot feltáróivá.
