Annyira kevesen vagyunk, székelyekül ezen a helyen, hogy mindannyian érezzünk, ha valamelyikünkkel történik valami. Bizonyos szinten mind rokonunk vagyunk e helyen egymással. A dolgok összefüggenek, s itt nálunk, ami az én bajom, az a másiké is. Főleg egy ilyen tragédia során, mint amilyen most a parajdi sóbánya pusztulása.
Hirtelen szakértőkké léptünk elő. Kinek-kinek tudomása volt arról, hogy a bajnak voltak előjelei. Magam is hallottam ezt-azt az évek során ide kapcsolódóan. A tavalyelőtti vízbeszivárgáskor – ami azért annál jóval több volt! – utánanéztem, hogy más sóbányáknál is történtek hasonló balesetek, amelyek egyrészt a természeti erőforrások kiaknázásából, másrészt a természet könyörtelen válaszreakcióiból származtak. Ukrajnai, lengyelországi történetek egyaránt vannak a hazaiak mellett. Mindezt az emberi gondatlanság is tetőzi – amiből országunkban ninncsen hiány – , s amelynek jeleit már évekkel ezelőtt felismerni véltem. Elég sokszor jártam a bányában turistaként, de úgy is, hogy írnom kellett bizonyos oda köthető eseményekről… A napokban is megfordultam a községben.
Büszke is voltam Parajdra, a község lakóira, akik a székelyföldi idegenforgalom eme zászlóshajóján éltek és működtek. Félmillió látogató évente, sokezer gyógyult beteg, még több kipihent és feltöltődött turista, aki pihenőszabadsága alatt látogatott ide – ez nem csekély szám, mint ahogyan nem elhanyagolható a bevétel sem, ami az idegenforgalomból keletkezik. Keletkezett – ezt érdemes múlt időbe tenni, mert idén a haszon elmarad…
Mivel a bányászat állami monopólium, a sókitermelés haszna a központi igazgatóságnál, a Salromnál csapódik le. Amennyire bele lehet látni a cégadatokba – több kolléga is utánanézett, talán a parajdi származású Lukács Csaba írása a leginkább pontos ilyen szempontból – évi rendszerességgel százmillió lejes nagyságrendű az adózás utáni profit. Ezt írja Lukács Csaba, a Magyar Hang c. portál és újság lapigazgatója: „…megnéztem az 1991-ben létrehozott Nemzeti Sótársaság üzleti számait. (Ehhez a céghez tartozik Románia összes, szám szerint hét sóbányája.) Az állami társaságnaK 2024-ben 111 millió lej nettó profitja volt, tavalyelőtt 130 millió, 2022-ben pedig 120 millió. Magyarán az elmúlt 3 évben 29 milliárd forintnak megfelelő volt a nettó nyereség. Tavaly szeptemberében a Solidnews.ro román portál arról írt: információja szerint a Sótársaság politikai vonalon kinevezett igazgatója (aki korábban egy galaci kocsmáros volt, aztán a sors – és a kormányzó Szociáldemokrata Párt – kegyelme egészen a vezérigazgatói székig repítette), alsó hangon ötmillió euró értékben nyúlt bele a kondérba.” (A teljes publikáció ITT olvasható!)
Volt amiből fejleszteni. És kiderült, hogy fejlesztettek is, de nem figyeltek kellőképpen a biztonságra, és nem gondoltak a jövőre, amelybe kitolható lehetett volna – akár évtizedekre, évszázadokra – a parajdi bánya élettartama.
Minden bányának és bányavidéknek van életideje
Kiszámítható a készletek mennyisége, prognosztizálható azok kiapadása. A sors furcsa fintora, hogy sóvidéki – atyhai – szülők gyermekeként a Zsil-völgyében születtem. Apámék nem véletlenül kerültek oda a kollektivizálás elől menekülve, nem féltek annyira a bányászattól… Láthattam gyermekkoromban az ottani szénkitermelés „száguldását”, utána azt is, hogy mi történik a monoindusztriális helyi gazdaság és a szocialista nagyipar lebontása után.
A sóbányászat úgymond egy „tiszta” ágazat. Nem kísérik olyan súlyos pusztítások, mint az érc-, a kőolaj- vagy a szénbányászatot. Pozitív hozadék, hogy jelentős a gyógyászati és a turisztikai haszna. Parajd ezeknek a „mellékzöngéknek” köszönhette a fejlődését. Mint ahogyan Szováta, a két Sófalva és részben Korond is. Az évi több mint/ vagy legalább félmilliós turistaáradatnak köszönhetően a tágabban értelmezett Sóvidék, Udvarhelyszék, de az egész Székelyföld is prosperált belőle.
Parajd már soha nem lesz olyan, mint volt
Vannak derűlátó és teljesen pesszimista előrejelzések is arra vonatkozóan, hogy mi várható itt a közeljövőben. Annyi azonban biztos, hogy a sókészlet és a feloldott só – sósvíz formájában – a továbbiakban is rendelkezésünkre fog állni. Rendelkezésekre áll majd a gyógyiszap és a sajátos mikroklíma.
Ezidáig mindig azt mondták, hogy nem kellett különösebben reklámozni, az idelátogató turisták gyakorlatilag egymásnak adták a kilincset. Az állami hasznosítású bánya és a sókincs révén a környék úgy vált vonzóvá, hogy ahhoz gyakorlatilag nem nagyon kellett hozzáadni semmit. Csak el- és kivenni belőle. Ami első látásra is szembeötlő: a helyiek feladtak néhány korábban gyakorolt foglalkozást. Volt itt komoly faipar, szénégetés, gyümölcstermesztés, méhészet, juh- és szarvasmarhatartás… Hajdanán egy parasztgazdának – és ez egyáltalán nem pejoratív! – körülbelül nyolc-tíz mesterséghez kellett értenie ahhoz, hogy fenn tudja tartani a családját, hogy a fejlődéshez hasznot is tudjon termelni. A helyi termékek szekeresség útján történő értékesítésével – amiben gyakran a só is benne volt – megszerezték a kenyérgabonát, ami itt nagyon szűkösen termett. Ha lassan is, de a vidék fejlődött. Csakhogy… Jött a mezőgazdaság szocialista átalakítása, az iparosítás – amely kezdetben nagyvárosokba vonzotta a munkaerőt – , a kulákosítás, és az itteni apró falvak közösségei felhagytak az önfenntartással. A tájegységhez tartozó Atyha, Küsmöd, Siklód, Szolokma 1962 után elveszítette népessége 90%-át. A vízhez és a sókincshez, meg az országúthoz közelebb fekvő falvak fejlődtek, de jórészt az átmenő turizmusból és a vitatott értékű szuvenírkereskedelemből éltek és élnek.
Ebből az egyszerű publicisztikának indult írásból akár nagyobb esszé, tanulmány is születhetne… De minek?… Legyen csak egy vázlat. Szavakat, mondatfolyamokat könnyű gyártani. Értelme nem sok van ebben a felgyorsult 21. századi „pillanatban”, amely minket is súlyosan érint… Vajon mi jön később?…
Az idegenforgalomnak és a „termékeny életnek” szét kell terülnie a tágabban értelmezett Sóvidéken
Ahhoz, hogy valamelyest környezetkímélő, biztonságos és valóban értékteremtő legyen az idegenforgalom, annak szolgálatába kellene állítani a helyi termelést. Minél több itt előállított és feldolgozott élelmiszert értékesíteni a belső piacon, megteremtve annak a hátterét, hogy ebből az is prosperáljon, aki nem érintett közvetlenül a vendéglátásban. Kisebb-nagyobb szarvasmarhafarmok, tej- és gyümölcsfeldolgozók kellenek. Lassú megtérülést feltételez, de ildomos lenne figyelni új gyümölcsösök létesítésére. Vissza kellene állítani a juhtartás becsületét, a gyapjúfeldolgozás gyakorlatát. Figyelni arra, hogy megmaradjanak a hagyományos népi építészet objektumai – akár rekonstruálás vagy konzerválás által – , az értékteremtő kis családi életszerek, amelyek képesek a kisebb turistacsoportok fogadására és ellátására. A sósvizet „ki lehetne vinni” a szomszédos falvakba – Korond, Etéd, Sóvárad, Kibéd, Makfalva községekbe – , kisebb-nagyobb strandok létrehozásával „szétteríthető” az idegenforgalom, kiegészíthető kézműves, kulturális, sport, egészségmegőrző és rehabilitációs programokkal; olyan települések is bevonhatók, amelyekben ma „nincsen semmi érdekes” – Énlaka, Atyha, Etéd, Kőrispatak, Küsmöd, Siklód, Szolokma. Fontos az esztétika és környezettel való harmonizálás. Fontos az építészeti stílus, amely akár moderni formanyelvet is alkalmazhat, de csak a tradíciók felmutatása mellett, helyi alkotórészeket és alapanyagokat hasznosítva… Nyilvánvaló, hogy a hódok (?), medvék és egyéb negatív tájformáló vadak létszámának optimizálása mellett lépegethetnénk a jövő iránt.
Az sem elhanagyolható, hogy mára már kiépültek a Via Transilvanica és az Erdélyi Mária Út nyomvonalai – a zarándokok, a kis csoprtokban túrázó társaságok jelenléte mindenképp pozitívum, ők tulajdonképpen a slow tourism megszállottjai és megvalósítói. Ha készül egy stratégia koncepció, akkor ezek lehetnek benne a vezérfonalak. Az ide csalogatott Drakula Park/ Dracula Park vagy mi a fene, nem más, mint aberráció. Még az sem biztos, hogy a csíkiak lenyelik ezt a vitatható értékű projektet. Mert nem a megszerezhető pénz boldogít, hanem a harmónia, a megtartott és felmutatott helyi érték.
A Zsil-völgye egykori bányavároskáiban – nem csak Urikányban – Lupényban, Vulkányban, Petrillán – ma 5 ezer euróért tömbházlakások vásárolhatók. Hunyad megyei Petrilla városában például egy 30 négyzetméteres garzonlakást 5000 euróért árulnak. De minek?… Rengeteget beszéltek ott is revitalizációról, a turizmusról. Alig-alig történt ilyen téren valami. A bányászok kihaltak, ivadékaik elmentek onnét. Ha voltak még élő forrásvidékeik… A parajdiaknak, a sóvidékieknek nincsen hová menniük, nem is kellene elvándorolniuk, hanem jól átgondoltan, józan paraszti ésszel, gyakorlatiasan. Ily módon tanulhatunk ebből a tragédiából, amely segíthet a gondolkodásban és biztonságosabb jövő kiépítésében. A közösség pedig át is vehetni az altalaj- és természeti kincsek adminisztrálását. A központosított állam itt egyet engedhetne. Mert nem jó gazda.
