A székelyudvarhelyi belvárosi református temetőben, a családi parcellában 2025. március 14-én helyezték örök nyugalomra Csanády András Zalán (1929-2025) grafikus, Munkácsy-díjas képzőművész, egyetemi tanár, a Székely Himnusz szövegírója, Csanády György fia hamvait, aki bár Budapesten született és tevékenykedett töretlenül ragaszkodott szülőföldjéhez. Búcsúbeszédet Lőrincz György író mondott, a református egyházi szertartást követően pedig a Balázs Ferenc Vegyeskar előadásában elhangzott az Erdő mellett estvéledtem… című dal – amely az elhunyt kedvence volt – , az egybegyűltek ezt követően közösen elénekelték a Székely Himnuszt.
Titkok titka volt számomra Csanády András töredék szilánkokként megismert élete. A nyolcvanas évek kezdetén – ekkor jelent meg az első könyvem -, egy gyönyörű szeptemberi napon, amikor kéklik, fénylik felettünk a magasságos ég kupolája valaki hozzám szaladt, hogy keresnek a kapunál. Akkor épp a Gábor Áronban dolgoztam, előmentem, a kapunál nem láttam senki ismerőst. Egyetlen ember volt a parkolóban, egy teljesen ismeretlen, kissé kopott bőr válltáskával az oldalán. Odajött, megszólított – kezdte búcsúbeszédét Lőrincz György író.
A rettegés évei virrasztottak fölöttünk, gyanús volt minden idegen, nem ismerkedtünk, talán ezért is, bizalomkeltőn hozzáfűzte: Gál Ernő küldött Kolozsvárról. Gáll Ernő (1917-2000) a Korunk főszerkesztője volt, akit kevéssel azelőtt ismertem meg. Ez a váratlan, de örömteli pillanat számomra az András haláláig tartó barátság kezdetét jelentette. Bizalomkeltésként hozzáfűzte szerényen a nevét is. Csanády András vagyok, Budapestről. Nem mondott sokat számomra a név, nem asszociált, pedig ekkor már és ez előtt is, elég sokszor elénekeltem a Székely Himnuszt. Ettől a pillanattól amíg a hatalom szigora engedte nálunk szállt meg. Lassan kiderült nem én vagyok az egyetlen ismerőse, délutánonként, amikor hazakerült a rokonságán kívül képzőművészek nevét említette, akikhez a városban rendszeresen eljárt.
Nem tudtam miért keresi fel őket. Később is, csak néha-néha szivárgó, apró cseppenként ismertem meg egy-egy titkát. Több találkozás után tudtam meg: ő is festő. De mást nem. Tanácsokat adott?
Küzdelmes, nehéz sorsával megvívott életét, s hogy miért is, sokáig nem ismertem. Arról, nem beszélt. Félt, hogy elijeszt magától? Nem tudom. Csak 1989 után tudtam meg pár dolgot róla… Hogy ő Csanády György fia, ezt ekkor már tudtam. Viszont, hogy mindezért, élete során a hatalom szorításában élt mindig, azt csak szórtan. És legtöbbször, másoktól.
Most már talán megengedné, hát elmondom: 1948-ban felvételt nyert a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarának Filozófia és lélektan szakára, ahonnan 1949-ben „nem megfelelő”, kispolgári származása miatt eltávolították. Rajztehetsége alapján azonban még érettségi előtt – rendkívüli hallgatóként – felvették a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, így újra beiratkozott, és „vörös diplomával”, színjeles eredménnyel végzett. Rögtön tanársegédként alkalmazták, tagja lett a Magyar Képzőművészeti Szövetségnek, sok hazai és külföldi kiállításon vett részt, munkáival Munkácsy- és VIT-díjat nyert.1957-ben viszont az 1956-os forradalmi ügyekben való részvételéért eltávolították a Képzőművészeti Főiskoláról is, kizárták a Szövetségből, a képeit nem állíthatta ki. 1972-1974 között rövid időre a Filozófiai Intézet alkalmazásában állt, de onnan is eltávolították.1974 s 1989 között fametszetek és rézkarcok készítésével, azok értékesítésével kereste a kenyerét, tudományos munkát csak intézményi kereteken kívül végzett. Közben megnősült, csodálatos asszonnyal ajándékozta meg a sors, aki mindenben támogatta, meghasonlani nem hagyta, három fiúval ajándékozta meg, akikre, szerényen, hivalkodás nélkül, büszke volt mindig. 1989-től rendeződött az élete, a művészeti alaptól nyugdíjat kapott, 1990-ben rehabilitálták, a Képzőművészeti főiskolán előbb docensé, majd címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki.
Ami számunkra, barátai számára fontos és töretlen volt, hogy nem volt olyan év, hogy ne jött volna el jobbító szándékkal, hitet erősítő ötletekkel szeretett Erdélyébe. Egyedül, vagy a családjával, hogy láthassa az Édesapja által ráhagyott küszködő népét. Különös, törődő, viaskodó, tanító, ki nem érdemelt szeretet volt az övé, sokszor megaláztatások árán is azt kereste, hol, mit segíthet, legszívesebben a tenyerébe zárta volna az Ő székelységét. 1989-után különböző munkacsoportokat hozott létre: viaskodott a sokszor felelőtlen, a megegyezett időpontokon átsikló székelyeivel, Marosvásárhelytől Sepsiszentgyörgyig. Már a forradalom másnapján munkacsoportokat hozott létre, hogy felmérje az elmaradt éveket, embereket utaztatott ki Budapestre, s nem csak, akiket kutatásra biztatott, hanem a jövő vállalkozóit is. Székelyudvarhely legnagyobb vállalkozói az ő törődő segítségével nőttek, erősödtek. Rögtön, már a kilencven elején idehozta a Marx Károly Közgazdasági Egyetem legjobb előadóit, s először itt, majd Budapesten gazdasági kurzusokat szervezett.
Ő hozta létre a Romániai Magyar Közgazdásztársaságot is, még a Román Közgazdásztársaság alapítása előtt. Igaz, olyan segítőkkel, mint Szécsi Kálmán közgazdász, vagy Sepsiszentgyörgyről Birtalan Ákos, a romániai magyarság egyik első minisztere. Áldozatos, önzetlen munkáját, ahogy tetté érett a javaslatait is legtöbbször kisajátították. Élete utolsó éveit, ahogy korábban is, székely népének a története foglalkoztatta. Kutatásai alapján vallotta, hogy a „magyarság legszebb ága”, vagyis Csaba királyfi népe éppen itt, Székelyudvarhely környékén telepedett le. Ezt sugallják a hajdani mondák, egykori várak nevei is. Ez is volt az utolsó tanulmányainak egyike. Viszont, ezzel együtt is a legfontosabb tette, a messzi Svájcból származó feleségére, a fiaira, azok családjaira hagyott családi örökség: Erdély szeretete. Akiket most már végleg ide is kötött. Amikor megtudtam a halála utáni hazatérő szándékát, rákérdeztem a sok megpróbáltatást megélt tudós feleségére. Gondolkozás nélkül válaszolt. – Hát hová mehetnék? És kimondta a régről ismert bibliai igét: „Ahova Te mégy, vagyis ahova Ő megy, oda megyek én is!”
Végezetül álljon itt egyik nekem írt vigasztalásnak is szánt útólsó leveléből, egy részlet: „A szorongás már nehezebb dolog. Nem könnyű, de meglehet tőle szabadulni. Legalább is, nekem sikerült. Kedves öregecske orvosnőmnek elpanaszoltam, s ő rendelt rá egy gyógyszert. Azt mondta kedélyjavító… Mit segített mit nem, de ezután rendezni tudtam az Úristennel való viszonyomat. Eldöntöttem őrá szánom magam, s bízom az ő valóságában, úgy ahogy bízhat a mai ember. Nem a tegnapi! Sem a holnapi, ami nem is telhetik tőlünk”.
1983 óta őrzőm karácsonyi ünnepekre és újévre küldött grafikáit. Köbe vésett fájdalommal teli arcok, a székely táj, szenvedés tekint vissza rám legtöbbjükről. Az utolsó Vármegyeház Galériában tartott Életmű kiállítása előtt felkért, vállalnám el a megnyitót. Sajnos nem tudtam elmenni.
Isten nyugtasson Csanády András neves, hitet adó Édesapáddal, Édesanyáddal, nagyszüleiddel együtt, büszkék vagyunk, hogy sírhelyedül Örök Erdélyt, Székelyudvarhelyet választottad!
Ugyancsak Lőrincz György jóvoltából olvashatjuk azt a méltatást, amely a 2020 februárjában megnyitott retrospektív kiállítás alkalmából készült, megtalálható a Haáz Rezső Múzeum honlapján.
Magányos és közös sorsok
Csanády Andrással közel ötvenéves személyes kapcsolat köt össze, ezért kérem, engedjék meg, hogy elfogult legyek. Személyében egy olyan ember áll itt, aki Budapesten született, él, de valójában Erdély volt mindig a hazája. Ezt meghatározta, ami köztudott, családja, kevésbé ismert viszont, hogy az Édesapja volt a Budapesten tanuló székely fiatalok szervezeteinek az egyik szervezője, irányítója… Tovább
Kapcsolódó
Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepelték a Székely Himnusz 100. születésnapját
A humánus művész, aki az alkotást segítésnek tartotta
