Ki gondolta volna, hogy ilyen hosszú ideig tart ennek a könyvnek a szerkesztése?!… Az utóbbi hetekben már nem is a forráshiány, hanem a további csiszolgatás, a kiegészítgetés, az újabb tipográfiai megoldások kipróbálása kötötte le a figyelmet, mígnem október utolsó napjaiban született meg a döntés arra vonatkozóan, hogy immár ideje lenne kiengedni ezt a kéziratot, hadd keresse meg az útját haszonnal az olvasó felé.
Nyakunkon, nyakamon a második kötet, és folytatni kellene a munkát, menni kellene végig Erdővidék, a Kis-Küküllő-mente és Gyergyó, meg Csík településein, s tovább, hogy sorban elkészüljenek mind a riportok, és valósulhasson meg az eredeti elképzelés, amely arról szól, hogy fogjam át a Székelyföld egészét, nézzek szét a léleknek oly kedves szélesebb pátriában, hogy megfogalmazhassam az üzenetet, s levonhassam a következtetést, amely akár segíthet is holnap az utánunk következőknek. Vagy megmarad bár látleletnek az időből, amelyben ma éltünk, jártunk, keltünk…
Több mint öt esztendeje kezdődött ez a projekt
Sokkal ütemesebben is lehetett volna haladni, ha nem történik meg a koronavírus-járvány. Például. Legalább kilenc hónappal hosszabbította meg a munkát, hiszen egy ideig ki sem lehetett mozdulni jóformán a házból, aztán helyi tilalmakat voltak kénytelenek bevezetni itt-ott a hatóságok. Utazni nem tudtunk, de annál inkább olvashattam, tanulmányozhattam a szakirodalmat, a kéziratos forrásokat és fotózhattam, illetve rajzokat készíthettek a barátaim… Közben változott az elképzelés, kiforrottabb lett a téma és kereste a helyesnek látszó irányt.
A székelyföldi településkép iránti érdeklődésem nem új dolog. Mindig megvolt, bár úgy voltam vele, hogy a változás elkerülhetetlen. Ha úgy adódik – gondoltam fiatalon – , magam is hozzájárulhatok az átalakuláshoz, amennyiben feljavítok egy házat vagy gazdasági épületet, esetleg akkor, ha magam is építek… Közben beszélhetek a megváltozott összképről, síránkozhatok, dokumentálhatom azt, ami örökre odalett…
Az ezredforduló idején, amikor egyetemi csoporttársával, Márton László Attilával közösen elkészítették mesteri dolgozatukat, a farkaslaki születésű Jakab Csaba (1965) építész, régi jó barátom, felkért, hogy Mihály János történésszel közösen vegyek részt a dolgozatuk egy kibővített tanulmánykötetbe való szerkesztésében, ami meg is történt: az Élet Farkaslakán – Képek és történetek a falu építés- és települlésfejlődéséről című könyv a Pro-Print Kiadónál jelent meg 2002-ben, Csíkszeredában, viszonylag elegáns kivitelben, sok-sok illusztrációval.
Ez a szerkesztési folyamat felerősítette bennem az érdeklődést, s amikor tehetettem, dokumentáltam, leírtam, fényképeztem magam is a veszendő értékeket.
Mire való, mire jó, s mire nem a KALÁKA!?
Megdöbbentő volt egy Jakab Csaba által elmondott történet. Valamikor a kilencvenes évek vége felé egy éjszaka együtt utaztak haza autóbuszon egyik falustársával, aki elmondta, hogy építkezéshez készül és hamarosan szét fogja hányni az elődöktől örökölt házát. Mondta az illetőnek közben, hogy kicsit lepihen, aztán délután odamegy a helyszínre, lefotózza és lerajzolja, felméri az általa csak kívülről ismert bennvalót. Mire odajutott az építész, a tulajdonosék KALÁKÁBAN le is bontották a száz évesnél öregebb hajlékot. Az illető utólag bevallotta, hogy szégyellte megmutatni azt a szerény „viskót”, s nem kívánta, hogy utólag lássák a népek azt, hogy milyen volt…
Úgyhogy a hagyományos székely falu képe/ maradéka belém ivódott, s azon töprengtem, hogy mi lenne a teendő, hogyan lehetne közös erővel cselekedni azért, hogy konzerválhassuk a régit és alakíthassuk az újat, amely megfelel a 21. századi elvárásoknak?…
Íróként, publicistaként gyakran léptem az ügy érdekében: írtam, mondtam, emlegettem; irodalmi jellegű alkotásaim cselekménye pedig általában e kulisszák között, a magunk mögött elhagyott falvakban játszódik, virtuális ugyan minden a betű által teremtett világban is, gyakori az elvonatkoztatás, az általánosítás, de a lelki földrajz felismeri és behatárolja ezeket a tájakat, azok természeti, szellemi és építészeti jegyeit.
Amikor 2014-ben Jakab Csabáék elnyerték a velencei pavilon megálmodását, Magyarország képviseletének jogát az építészeti biennálén, ha úgy vesszük: csupán dacból hasznosíthatták a KALÁKA-ESZMÉT, és úgy dolgoztak az installációk összeszerelésekor, kézről-kézre adták a szerszámokat, az alkotóelemeket, „összedolgoztak” a tanárok, a diákok és a kivitelezést végző munkások.
Amikor a 2010-es évek közepén elkezdtem komolyabban foglalkozni a népi építészettel és konferenciákat is szerveztem a témában, ismét leültünk Csabával, aki ekkor már doktori címmel és habilitált egyetemi tanári képesítéssel rendlkezett – tanított időközben a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán, az Iparművészeti Főiskolán Budapesten, Egerben, Győrben is – , és ekkor Részei, illetve részesei vagyunk-e a teremtésnek?… címmel kis füzetben, mintegy hatvan oldalon fogalmaztuk meg ide fűződő gondolatainkat.
Úgy gondoltam, hogy nem elég az elméletgyártás és a konferenciázás, hanem üdvösebb lenne több sávon haladni, hadd láthassuk vagy mutassuk fel mindazt, ami két konferencia között történik ebben a témában!
Igyekeztem megismerni, megismertetni a pozitív előjelű kezdeményezéseket, népszerűsítettem azokat, s pár csatlakozni vágyó kollégát magam mellé állíthattam. Vagy legalábbi úgy gondoltam, hogy csapatot alkotunk. Azt feltételeztem, hogy ily módon, egyesítve az erőnket és a tudásunkat, katalizátorrá válhatunk. Mármint az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport, valamint az általunk megfogalmazott kezdeményezések… Nem fontoskodás volt ez, nem a személyemet kívántam fényezni, hanem szolgálni akartam.
Fontosnak tartottam a nemzetközi szintet, történetesen azt, hogy ismerjük meg a teljes magyar glóbuszon, a Kárpát-medence más vidékein és a szomszédos népek körében zajló folyamatokat is, hiszen nagyjából ugyanazok a gondjaink, beszivárog mindenfelé az idegen ízlés, más anyagokból másféle formákat öltenek az épületeink, és egy olyanfajta (r)urbanizáció mutatkozik egyre karakteresebben/ vagy épp karaktermentesen (!), amely visszahat a vidéki életterekre és teljesen átrendezi annak szintjeit.
Eljutottunk olykor Békésre, a népi építészeti konferenciákra, Szovátára, ahol a Teleki László Alapítvány szervez időnként találkozókat, tanácskozásokat, s mutat be érdekes terveket, megtörtént felújításokat a civil építkezés terén is.
Úgy gondoltam, hogy aztán szerzünk anyaországi partnert, akivel közösen pályázunk, s évente szervezünk itthon egy találkozót/ konferenciát, és egyet Magyarországon. Ez jó lett volna, ha az egykori partner nem él vissza: valóban megpályázott egy jelentősebb összeget, a kétmillió forint akkortájt sokkal többet ért, mint ma – olyan kiírásból, amely határokon átívelő programokat támogat – , de érdekes módon a saját berkeiben tartott eseményeket, nem is akármilyeneket, hiszen az a család jól szituált, kvázi a magyar felső-középosztály tagja, több rezidenciával és bérbeadás révén kiválóan hasznosítható ingatlannal rendelkezik Erdélyben és a csonkaországban egyaránt… Akadémiai szintű konferenciájukra jeles szakembereket hívtak, a diákok pedig – térítés ellenében (!) – egyetemi kreditpontokat érő programként könyvelhették el az ottani megjelenést… Profizmus volt ez a javából! Nekünk egy fél szóval sem említették, hogy mibe (belénk!) vágták a fejszéjüket… Így lehet közpénzen és nagyon elegánsan ellopni egy-egy ötletet és tündérkedni vele, kárt okozni, hiszen a dolognak nincsen folytatása. Mert mi folytatni szeretnénk, s formálni, látni egy szépen alakuló pozitív folyamatot…
Mit gondolhattam ekkor mérgemben? Hát azt, hogy az ötletem „továbbfejlesztője” Uz Bence egyik unokája volt, aki örökölt némi magyaros/ székelyes huncutságot néhai Pál Sári Dénestől… Ez így történt. Zsákutcába jutottunk.
Van-e érzékelhető határa a Székelyföldnek?… Szembeötlő-e az annyit hangoztatott másságunk?
Amikor az ember elhagyja a marosvásárhelyi repülőteret és jobbra kanyarodva beérkezik a történelmi Székelyföldre, éreznie/ látnia kellene, hogy ott valamiféle határ van. Mert ott kezdődik ez a „nemlétező” tartomány, ahol élünk, s ha már annyira karakteresnek véljük, és magunkat különb(öző)nek tartjuk másoknál, akkor építészeti szempontból is meg kell ennek mutatkoznia.
A hagyományos népi építészet emlékeinek kellene felvillanniuk jól konzervált állapotban házsorokon, utcahosszakon át. Itt-ott egy-egy középület – templom, iskola körvonalaiban – , kúria, kisebb kastély által, amely jelezhetné, belógva a képbe, hogy volt azért kisnemes, arisztokrata, kereskedő, iparos rétege, elitje is a szabadnak vélt székely bagázsnak… Látni kellene a hagyományos formákat követő örök, és rendszereken átívelő divatot, amely helyi anyagok jóvoltából körvonalazódik, alakul ma is Kós Károly-, Toroczkai Wigand Ede-, Jánszky Béla-, Györgyi Dénes-, Zrumeczky Dezső-szerű kaliberek rajzai mentén…
Valami hasonlót kellene tapasztalnunk Héjjasfalvát elhagyva is, amikor átjövünk a Nagyküküllőn és eltérünk felazon haladva… Meg más helyeken itt, köröttünk, mondjuk, ha bejövünk a megyénkbe a Békási-szorosnál vagy az Úz-völgyében, ahol még nem ért véget az első világháború, hiszen Hargita megye a kisebb Trianonok következtében 1968 óta lassan önmagával lesz szomszédos, mint történt a szétkaszabolt Magyarország esetében 1920. június 4-e után…
Visszatérve a gondolathoz: egy környékbeli polgármester mondta egyszer, hogy látszania kellene a „székely motívumok dominanciájának”, ahogy közeledünk erre, mármint Udvarhely felé. Olyan kellene lennie itt minden épületnek, hogy arról is lássa, a külsőről az idejövő, hogy mi lakunk itt! És akkor még nem beszéltünk a mostanában létrejött középületekről, meg azokról az objektumokról, amelyekben valamiféle termelés zajlik – szóval fontosak lennének az ipari épületeink is – , no meg: a TÁJ. A szülőföld arca maga, amellyel ugyanvalóst keveset törődünk: felveszi a ciher, benővi a gyom, sem marha, sem birka, sem kecske nem járja, ha nincsen „bétéve”, esetleg a medve, vagy pedig kínunkban lebetonozzuk, esetleg engedünk a kisajátításnak, s hagyjuk, hogy többsávos sztrádákon érkezzen hozzánk gőzerővel az idegenség, s hordja ide a logisztika Európa mocskát… Aztán közben mi lesz életmódunkkal? Az önellátással? A helyi tőkefelhalmozással? A szürkeállománnyal?… Erről most ne is beszéljünk, csak akkor, ha megjöttünk Németből vagy „Franciából”!
Több sávon kell(ene) haladni
Mondogattam magamnak és másoknak e közlekedéstudományi szakkifejezéssel. Így is cselekedtem.
Végülis a sajtómunkásnak és az írástudónak az a dolga, hogy dokumentáljon és felmutasson értékeket, olykor értelmezzen, készítsen szintézist, s ha kell tartson görbe tükröt kivagyiságunk képe elé. Ha nem így jár el, akkor az írás nem intellektuális tevékenység, hanem csak betűhasználat.
Ezért „íródtak” a Bánja-e a székely?… riportsorozatának darabjai. Megvolt hozzá az előkép Bartha Miklóstól mondjuk Oláh Sándorig, Tánczos Vilmosig…
Szépen haladt a dolog, közölte a Hargita Népe, a Háromszék az írásokat, s ha minden jól megy, hamarosan jön a folytatás Erdővidék falvairól, s tovább, végig Kovászna megye régióin, és benne lesz az is ott, náluk a megyei újságban… Azt mondta volt anno Farkas Árpád, hogy az írásoknak náluk helye van, össze kell majd gyűjteni, és ki kell adni… Szépen hangzott. Árpi bátyám hosszú ideig volt lapszerkesztő, tudta, hogy melyek a fontos dolgok, meg aztán maga is igencsak falusi származású ember volt…
Ugyanígy átléptem a Kis-Küküllő-völgyébe is. Haladás van. A Nagy-Küküllő, a Nyikó- és a Gagy-mente kiadja majd hamarosan a sorozat második kötetét. Maga a dokumentálás megvalósul, nem olyan mint a Bözödi Györgyé, nem egészen tudományos, de van/ lesz azért némi értéke, ha végigszemlélem mind az 518, vagy még több székelyföldi települést. Lesz végül a sorozatnak legalább hat kötete. És ez nem semmi. Így is megéri.
Korábbi „kenyéradóm”, Hargita megye ma egyetlen nyomtatásban megjelenő napilapja nem fogja közölni a Csíkban és Gyergyóban készült riportjaimat sem, mert nekik, ha kérik, akkor sem adom oda. Egy betűt sem!… Megcsemereltem a mentalitásuktól, a sok ismert vagy ismeretlen főnököcskétől… Évekig hordtam át Csíkba az ötleteimet, hogy gazdagodjék a kínálatuk. Egy esztendőben náluk szerettem volna kiadni egy regényemet, mert úgy gondoltam, hogy az mindenkinek üdvös, hadd lássa a nép, hogy ott milyen komoly munka zajlik és milyen erős az intellektuális mezőny. Nekem nem volt jó, baklövés volt a javából, mert magamra maradtam, s még azt a szerény támogatást sem kaptam meg végül, amit rajtuk keresztül pályáztam… De azért végigvittem a dolgot, a könyv működött, az emberek szerették, a kritikusaim szépen írtak róla, és fogyott, eljutott oda, ahova kellett. Még ma is keresik, újabb munkáimmal rendszeresen viszem magammal a találkozókra…
Aztán ott még történt egy érdekes eset.
Ez az utolsónak és egyetlennek mondott megyei napilap felvállalta, hogy nemcsak egy időnként visszatérő rovatban, hanem színes mellékletben foglalkozik az épített örökséggel, a portáinkkal. Érdekes módon ennek szerkesztését egy „harcostárs” kapta meg. Tehetséges publicista, író, költő, aki önhibáján kívül annyira jólszituált, hogy neki tulajdonképpen mindegy, hogy dolgozik-e vagy sem. Akár fárasztó világkörüli utazásokkal is agyonütheti az idejét. Ez a volt kolléga(nő) azóta szerkesztgeti ezt a lapot, jól megvan, köszöni szépen. Látom, hogy időnként villog vele, osztogatja a remittenda-példányokat jeles értelmiségieknek, érdeklődő és távolságtartó figuráknak egyaránt, hadd lássák, hogy milyen rendkívüli feladatot teljesít. Hogy hiánypótló. Az alig-alig vergődő Élő Székelyföld Egyesületet és Munkacsoportot pedig meg sem kérdi, hogy él-e? vagy hal-e?… Hogy jobb legyen, még maga mellé vett egy másik volt harcostársat, egy obsitos újságírót, aki megfodult úgymond már a „rommagyar” sajtó jobboldalán, de most nem zsenérozza őt, hogy a baloldalon van, hiszen megfordult a világ, máma a bal a jobb… Egyébként nem rossz, amiket ír, csak ő sem érzi a hiányomat. Nem fáj neki a mellőzésem. Vajon miért is nem vagyok benne abban a lapban? Miért nem lehetett oda beépíteni az én elképzeléseimet?
Hová lett az eredeti ötlet? A csapatmunka? A közös érdek? Vannak-e az embernek barátai? – Tudja a fene.
A SICVLICVM-védjegyet, márkát, brand-et azért találtam ki, hogy jelöljük meg az arra érdemes házakat. Udvarhelyszéken és másutt is a székely glóbuszon. Ez volt egy másik haladási sáv. Hadd terjedjen az eszme, bővüljön a klub. Ha kialakul a háztulajdonosokból egy baráti társaság, akkor megerősödünk, úgymond közösségi, társadalmi szinten is megmutatkozhatunk. Arra gondoltam, hogy nem pályázatokból, hanem önerőből tartom fenn e klubot. A tagság közös zsírjából. Önkéntes alapon, egyéni hozzájárulással… Hát ez volt a bökkenő, hogy nem a Communitas Alapítvány, nem a Bethlen Gábor Alap, nem valamelyik hazai vagy magyar minisztérium, hogy nem az Európai Unió támogatta, hanem mi magunk kellene/ kellett volna összeadjuk a plakettre valót… Mert az a hiteles, amit közpénzből csinálunk, mert jelez egyfajta kapcsolati hálód, betagozódást az elosztórendszerekbe. Ilyen primitívek vagyunk. Képtelenek az önmegvalósításra.
A folyamatos támogatási rendszerben eltunyultunk. Magunktól csak a nagy büdös semmire vagyunk képesek. Vagy még arra sem. Vegyen már valaki levegőt helyettünk!
Egyébként a képzőművészek is sokat ártottak. Mi – én és néhány barátom, Gyöngyössy János és Kelemen Albert grafikusok, Józsa László keramikus – abból indultunk ki, hogy a Sóvidéken egykor gyakori tűzoltósági jelvények mintája alapján tervezzük a cserép-plakettet. Le is gyártottunk egy sorozatot, natúrt, aztán kísérleteztünk zöld, fehér, kék színűekkel. Lázár Imre harangöntő-mester jóvoltából készült antikolt alumínium és bronzváltozat is. Jeles képzőművészeink, akik a cseréptől fanyalogtak, viszont meglátva a bronzot, azt mondták, hogy igen, ez már valami… Az önfenntartás azonban bronzban sokkal drágább: kezdetben, úgy négy éve 100 euró körüli volt egy plakett önköltsége, de az ukrán-orosz háború kitörése után mindjárt megduplázódott; 200 euró – azaz ezer lej!…
Ha féláron sem akart működni az önkéntesség, akkor így hogyan?!… Azt mondtam egy alkalommal, amikor a 21. századi hangulatot kérte számon egy feltörekvő szobrász, hogy megkeresem Erőss Istvánt, aki csíkdánfalvi születésű, székely ember, s a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora Budapesten. A legrangosabb, szakmailag a leginkább „fajsúlyos” művész-oktató. Talán hiteles. Elfogadható lesz a válasza mindenki számára. Hallám. Meg fogom ezt tenni. Aztán folytatom, kiegészítem a SICVLICVM-programot egy másik, általa javasolt vizuális elemmel. De az önkéntesség és a saját fenntartású rendszer azonban megmarad!
Vajon alkalmatlan vagyok a csapatmunkára?
Túl sokáig voltam/ régóta vagyok író. Ez pedig erősen individuális valami: én, a magyar nyelv és a fehér papír, vagy az üresen villódzó monitor. Így dolgozunk együtt. Ott legbelül.
Nagyon nehezen tudom azt megemészteni, hogy minap egyik fotós-operatőr kolléga 500 lejes napszám fejében – ez úgye 100 euró, mert szeretünk Romanisztánban nagyzolva „ájróban” számolni – nem volt hajlandó egy két-három órás munkát elvégezni, pedig szépen kértem…
Lehetséges, hogy olyan vagyok, mint anno a Tutu Feri bá lova nálunk.
A kollektív-időben volt, mindig odaadtak neki egy kiszuperált gebét, amelyet ő addig hajtott, míg felfordult. Igenám, de utána kiutaltak neki a Bolygó helyett egy másik hasonlót, amelyik ugyancsak kívül viselte a csontvázát, de azért szolgált egy darab ideig. Furcsa módon a Szellő névre hallgatott a második… Feri bá fuvarozgatott vele a népeknek, főleg az elnöknek és a brigádosoknak ezt-azt, kicsi pénzért ugyan, de azért kijött neki feszt a lépés, a két-három deci „monopol” és a „nácionál”…
Akár gebe vagyok, akár nem, akár vannak társak, akár egyedül vagyok: a riportírás (1.) működik/ megtörténik; a szövegek megjelennek saját honlapokon, újságokban, akár mások által fenntartott médiumokban (2.); rendszeresen, évente összeáll egy-két kötet (3.), egész addig, míg körbejárom a helyet; a SICVLICVM-klub bővítése folytatódik (4.) – akár cseréppel, akár fémplakettel, ha lehet, akkor csapatot, intézmény-szerűséget hozok létre (5.), ha akadnak még barátok hozzá, amennyiben nem, akkor egymagamban viszem tovább, mert hiánypótló (6.); és különben is: nem hagyom magam. Ha nem is mindent, de legalább egy részét megvalósítom a terveknek. Megmarad valami, visszhangként kering a térben majd az üzenet.
Jó lenne azonban a közös munka, az összehangolás, a „koncert”, hogy jobban hasson. Ha egyáltalán képesek vagyunk még rá urbánus mivoltunkban és agyondigitálizáltan!
Ami azt illeti: nem vagyok pótolható gebe. mint Feri bá idejében volt, és helyettesítő igavonó sem áll rendelkezésre a kiegészítő fuvarozáshoz. Én vagyok egyedül. Egymagam. Egyszer. Ebben az egyetlen főműsoridőben. „Élőadásban.”
