Szeptember 28-án, csütörtökön, délután 6 órakor kerül sor Barabás Éva egyéni kiállításának megnyitójára a marosvásárhelyi Bernády Házban. Ez a mostani tárlat a gazdag életmű legjellegzetesebb alkotói periódusaiból mutat be reprezentatív válogatást. Az ünnepeltet és művészetét Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja.
Barabás Éva (1943) Marosvásárhelyen született, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát (1968), majd 1990-og a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Festményein és rajzain társadalmi jelenségeket ábrázol allegorikus stílusban.
Kötetnyi elemzés sem képes mindenre kiterjedőn elmélyülni Barabás Éva művészetének több mint félévszázadot felölelő, tündökletes világába. Hogy próbálnánk másfél flekknyi jubileumi méltatásba sűríteni mindazt, ami a művésznő eddigi életművét meghatározza, és festészetünk legmegbecsültebb, legegyedibb alkotói közé emeli. De ahogy ez a 80. esztendejét köszöntő kamarakiállítás felvállalta, hogy az évtizedek során megfestett sok száz műve közül kiválaszt harminc valahányat, e mágikus piktúra lényegének tömör felmutatására is vállalkozhatunk. Annál is inkább, mivel számíthatunk arra, hogy Marosvásárhelyen, ahol a piktúra családi génjeit magában hordozva világra jött és alkotói talentumait megsokszorozta, a képeit nagyon sokan kedvelik, első pillantásra felismerik, azokkal lelkileg hamar azonos hullámhosszra tudnak hangolódni. De ne szűkítsük a kört, a Szervátiusz Jenő-díjas művésznő nem csak szülővárosában népszerű, Magyarországon is többször kiállított, más európai országokba, az Amerikai Egyesült Államokba is eljutottak kompozíciói.
Barabás Éva mítoszteremtő festő, ebben is rejlik egyetemessége, de emberségünket, emberi értékeinket, méltóságunkat azonos mértékben hordozzák magukban azok a festményei is, – olajképek, pasztellek – amelyek erdélyiségéből, magyarságából fakadnak. Már kisgyerekként megmozgatták fantáziáját a mediterrán mítoszok és mondák, amibe viszont beleszületett, amiben felnőtt, az a magyar, székely népköltészet, népművészet, zenénk, irodalmunk univerzuma, amihez a romániai elnyomó rendszer szigorodásával mind erőteljesebben ragaszkodott. És művészete forrásvidékén ott volt mindig az a hagyomány, amely örökké kimeríthetetlennek bizonyul alkotóink számára. Marosvásárhelyiként pedig csakis nyitott lehetett az elődök összművészeti „csodájára”, a Kultúrpalotára. Érthető, hogy induláskor erőteljesen hatott rá a népszokások forgataga, a népballadák hangulata, megszólította a múlt, megihlette a történelem. Ebből fakad képein a balladai hangvétel, követel szerepet magának a dráma. Nem véletlen a szóhasználat, akárcsak a líra és színműirodalom angol óriása, Shakespeare, Barabás Éva is azt vallja „Színház az egész világ.” Nem véletlenül vélünk felfedezni a művésznő több kompozícióján teátrális elemeket, színpadszerű beállításokat, középkori öltözékű, jelmezes, maszkos szereplőiben játékszíni alakokat. De mindezt az is magyarázza, hogy a művésznőt nagyon befolyásolják az álmai. Ezt tőle is nem egyszer hallhattuk „nyersanyagom az álom”. Ebből származhat a képeit belengő sejtelmesség, titokzatosság, időtlenség is, a figurák különös esetlensége, lebegése, az a valószerűtlen légkör, ami egyfajta elvágyódást is sugall a jelenből, a mára mind inkább elidegenedett emberi társadalomból. Legszívesebben a reneszánsz korszakban szeretne élni, vallotta Barabás Éva alulírottnak egy interjúban. A reneszánsz sokoldalú embereszménye, a művészetet rendkívüli módon megbecsülő közeg érthető nosztalgiákat ébresztett benne. Ugyanakkor a társadalmi, közösségi problémákra is igen érzékeny lévén, festményein ezeket a kérdéseket, az ebből fakadó életérzéseket is mély átéléssel lereagálta. A kiállításon erre is találunk elevenbe vágó példákat. Az elvándorlás jelensége, az otthoniak veszteségei felkavaró kompozíciókban szemléltetik, milyen természetes, magától értetődő közvetlenséggel és metaforikus
tömörséggel képes megszólítani a nézőt a belülről, a festő lényéből fakadó festőiség. Személyesség is gazdagon társul a mondandóhoz, Barabás Éva nem titkolja, mennyire fontos volt s az ma is számára a család.
A kiállított munkák a festő különböző periódusaiból származnak. Jól érzékelhető, hogy festészete nagyjából évtizedenként megújult. Hangsúlyokban, színekben, technikai megoldásokban tapasztalható a változás, de az is nyilvánvaló, hogy sajátos látásmódját, a valóság szubjektív megközelítését mindmáig megőrizte. Festői világa, a „magasabb síkra emelt, átköltött” realitás, szavakkal aligha visszaadható, kompozíciói viszont annál beszédesebbek. A képcímekből is sok mindenre következtethetünk. Forrásvidékükre mindenképpen. számtalan történet köthető hozzájuk aszerint, hogy éppen ki nézi a képeket és milyen húrok pendülnek meg benne. Különben se elbeszélő jellegükkel tűnnek ki ezek a térben, időben, kortalanságban szabadon csapongó, sokat sejtető, megkapó festmények, amelyeknek erdélyiségét első pillantásra is érzékelni lehet, mégis „Észak-fok, titok, idegenség” különös tájaira, a költészet jelkép-teli, metaforás univerzumába röpítenek, ahol a szavak birodalma valójában már véget ér.
A marosvásárhelyi Bernády Házban létrejött kiállítás alkalmából megjelent katalógusban olvasható méltatás szerkesztett változata.
Nagy Miklós Kund
művészeti író
