Néhány napja halálhírek járták be a sajtót: a Fekete-tengerbe négyen is belefulladtak a román partszakaszon. Hősködtek vagy felelőtlenek voltak, engedtek a nagyvíz megbabonázó hatásának, forrófejű meggondolatlanok, vagy csak veszélyt nem ismerő vakmerő kalandorok, tény, hogy a felbőszült tenger minden évben megköveteli a maga áldozatait. Ráadásul, egyikük épp egy vízi mentő volt, akit a nagy hullámok szintén magukkal rántottak.
Amikor csak térdig állsz a vízben, de a hullámok már válladig érnek, lehet, hogy csak öt méterre vagy a parttól, de a lökés akkora, hogy ledönt a lábadról. Az az érzésed, még ha úszol is, mintha a hullám fölkapna, és négy-öt méterrel arrébb dobna… Még „csodálatosabb” és félelmetesebb az apály-dagály mozgás ilyenkor holdtölte idején, hiszen van úgy, hogy akár hat méter vízszintkülönbséget is eredményez.
Halászni apálykor szoktak, éjjel, mert reggelre már nem ismersz rá a tengerre.
A különféle mém-bejátszásból ismerős fogatlan spanyol „tévésztár” sírva röhög a saját történetén, de az annyira jól sikerült, hogy immár közel hetvenezren tekintették meg szerte a világon. Tamáska Zoltán jutuber jóvoltából magyarul is megtekinthető a videómegosztón, de én kimásoltam ide magát a szöveget, mert a sztori önmagában is sokatmondó.
Risitast, a főszereplőt egy beszélgető műsorba hívták meg, ahol a riporter szóra bírja, hány éves, és életében eddig mennyit, mit dolgozott. Emberünk egyszerű, mondhatni proli figura, egy szál pulóverben, fogatlanul, andalúziai tájszólásban, selypítve beszél a közönség kuncogása közepette, és elmondja, hogy ő 45 éves, köszöni szépen, jól van, de életében mindössze hét évet dolgozott. Amint megkapta az állását, máris kikérte a szabadságát. Mondták is neki, hogy mi a franc, most kezdtél s máris szabadságra mész?… Közben vonyítva nevet, a riporter elképed, majd elkomolyodnak és folytatják a beszélgetést. Mikor azt kérdik tőle, mesélje el, mi volt a legnehezebb munkája, szemrebbenés nélkül a tengerparti mosogatására tereli emlékeit. A riporter próbálja kizökkenteni: – Mit csinált a tengerparton, homokot hordott? – Nem – válaszolja Risitas – mosogatnom kellett egy vendéglőben. Innentől hadd mondja ő tovább: „Konyhai kisegítő voltam, feladatom volt megmosni a salátát, előkészíteni az önteteket, megpucolni a halakat. Mindenben segíteni kellett, amit a szakács rám bízott.” És elmeséli, miért rúgták ki. „Chipionában volt, akkor kezdtem, s a szakács megkérdezte: – Te vagy az új kisegítő? – Igen – válaszoltam. – Risitas ugye, azt mondták ez a te neved. Hány napig fogsz itt dolgozni?… Ez májusban volt. – Pepe azt mondta szeptemberig. – Mit tudsz megcsinálni a konyhán? – Halat pucolok, elmosogatok, előkészítem a rizst… – Az én kisegítőm leszel, mivel ez az első napunk. Nézd, itt mindent el kell mosogatni, hogy holnapra készen álljunk. Amikor még új az étterem, először mindent meg kell tisztítani, hogy másnap megnyithasson… Elkezdtünk takarítani délelőtt 11-kor – mondja Risitas – , elképzelheted, hogy milyen az étterem, amelyik télen bezár, s meg kell nyitni az új szezonra. Hajnali kettőig takarítottam, mosogattam, pucoltam az olajsütőket, grillsütőket, mindent… És akkor a szakács ideadott húsz darab paella-serpenyőt. (1)
– Tudod milyenek voltak ezek?- kérdi a riportertől Risitas – Teljesen penészesek… A szakács azt mondta: – Ezeket így nem lehet a mosogatóba tenni!… Én meg azt mondtam neki, hogy fáj a hátam, a derekam. Már éjjel kettő van. Egész nap hajladoztam… Erre a szakács: – Most pihenhetsz. A konyha felmosva, az étterem tiszta, holnap nyithatunk, de előbb fogd ezt a húsz serpenyőt, kösd össze őket a fülüknél, menj ki a partra, s tedd be a tengervízbe. A tenger sója majd leszedi róluk a penészt. De jól vigyázz, jegyezd meg, hova dobtad őket, mert reggel értük kell menned!…
A beszélgetés közben a szerkesztők is beszólnak a kissé együgyű, de csillogó szemű embernek, hogy ejtse ki tisztán a szavakat, ne értsék félre amit mond.
Aztán következik a csúcs. Risitas, elmondása szerint éjjel fél háromkor kiment a partra, az összefűzött serpenyőket egy bothoz kötötte majd bedobta őket a tengerbe. Apály volt. Visszament, majd lefeküdt aludni. Reggel nyolc órakor költötte a főnök: – Risitas, menj, hozd be a serpenyőket. Délután kettőre jönnek az első vendégek. Miben szolgáljuk fel a rizst?… Kócos frizurával, strandpapucsban és fürdőruhában voltam, mire kiértem a partra, megjött a dagály. És csak egyetlen serpenyőt találtam meg.
Innentől kezdve a műsor már-már botrányba fullad, mert Risitas sírva, nyögve nevet magán, a sztorin, a helyzeten. Együgyű nevetése átragad a riporterre és a közönségre. Pillanatokig csak síró, rángatózó nevetőgörcs vesz erőt mindkettőjükön, a riporter már arcát is kezébe temeti. Felváltva csapkodják az asztalt, nem tudnak már úrrá lenni a nevetőgörcsön. De azért Risitas még tesz rá egy lapáttal. Tovább mesél, feszíti a húrt. Minden koreográfia és megjátszás nélkül adagolja a poénokat, a hallgatóság majd leesik a székről: – Tudja Jésus – mondja Risitas a riporternek – , az az egy is azért maradt meg, mert megakadt a sziklák között, a világítótorony tövében. És amikor visszamentem, s a szakács meglátta, hogy mindössze egyetlen serpenyő van nálam, azt kérdezte: – Hol a húsz serpenyő?… Erre én: – Főnök, nézzen ki, hol a víz, itt hömpölyög az étterem előtt. Megjött a dagály!… – Most akkor mihez kezdünk két zsák rizzsel? – kérdezte kétségbeesve – Gyorsan hívj fel valakit Sevillából, hozzanak serpenyőket!… Risitas végig sírja a helyzetet, a közönség már fetreng. Mint mondja: – Ott álltam egy szál fürdőnadrágban, kezemben a megmaradt egyetlen serpenyővel, meg a főnökkel mellettem. El sem hinnéd! Na, menj Sevillába!… Látja, hogy már a riporter is zokog a nevetéstől, s azt mondja neki: – Együtt sírunk. Utoljára akkor sírtunk így mind a ketten, amikor a Szent Szűz körmenete tartott!… Aztán folytatja: – A szakács kifizettette velem a serpenyőket, 500-500 pesetát mindegyikért. (2) Felszálltam egy távolsági buszra és nem mentem oda vissza soha. Elküldött engem apálykor a tengerhez, és reggelre megjött a dagály!… Ki tudja már, azóta hol vannak ezek a serpenyők? Talán a tengerpartra sodródott tankeren, a Prestige-en van! (3)… – Jesus, én soha többet nem dolgoztam konyhán. Megutáltam a konyhát. Fizetést sem kaptam. Csak a borravalós dobozt adták ide… És megint sírva nevet, most már a zsebkendőjével is meg kell törölnie könnyes szemét. – Levonták a 20 serpenyő árát. Képzelheted mennyi pénzzel mentem el Sevillába. A tengerpartot is megutáltam. Nem valami nagy dobás, de látod, mind a ketten sírtunk. Még a rizst sem szeretem. Kínai rizst sem akarok – zárta vallomását ez az együgyű, de végtelenül szerethető, empatikus ember, aki annak az estének, annak a beszélgetésnek hőse lett.
Az őszinte, szívből jövő nevetése, a hatalmasok kifigurázása, az igazságérzetéhez való ragaszkodása, az őszintesége, mindenképpen megsüvegelendő. Sok apró igazságot, felismerést elrejtett vallomásába. Minden megjátszás, szereplésvágy, píszí nélkül kimondta a nyers igazságot: amikor dagály jön, nem mosunk a tengerben serpenyőt… Mert akkor a rizsa is odalesz.
(1) – Speciális, kétfülű, rizs, zöldségek párolására való, a spanyoloknál (is) elterjedt serpenyő – a Szerk.
(2) – A spanyol pesetát (ESP) az euró (EUR) váltotta 1999. január 1-én. Az utolsó érvényes árfolyamon – 1998. december 28-án – 1 EUR = 1,54 ESP, az 500 ESP cca. 324,6 EUR, tehát az étterem kommersz edényeket használt – a serpenyők darabára 16 EUR lehetett -, a kár nem volt túl jelentős, viszont az alkalmazottat igen érzékenyen érintette, ha átlagban 100 EUR összeg körüli volt akkor egy konyhai kisegítő napidíja – a Szerk.
(3) – 2002. november 13-án a Prestige tartályhajó erős viharban közelítette meg Galiciát. A bahamai zászló alatt hajózó, 26 éves tanker 77 ezer tonna nyersolajat szállított. A kapitány délután vette észre, hogy – máig ismeretlen okokból – léket kaptak, és azonnal SOS vészjelzést küldött. Amikor azonban a segítség megérkezett, Apostolos Mangouras kapitány és első tisztje visszautasította a hajó elhagyását, és a 27 tagú, főként fülöp-szigeteki legénység kimentését kérte. A kapitány továbbá azt sem akarta, hogy vontassák a hajót, amíg abba a tulajdonos bele nem egyezik. Másnap a Ria de Vigo vontatóhajónak sikerült a Prestige-hez kapcsolódnia. A spanyol kormány az olajszállítmány kiömlésétől tartva úgy döntött, hogy a hajót vontassák távolabb a partoktól. Öt napon át északnyugat felé vontatták, észre sem véve, hogy hatalmas olajfoltokat hagy maga után. Végül november 19-én a Prestige kettétört és elsüllyedt, 250 kilométerre a parttól. Az Atlanti-óceánba ömlött körülbelül 50 000 tonna kőolaj. A Prestige roncsából 2003 augusztusáig szivárgott az olaj – a Wikipédia nyomán.
