Szénacsinálás – cetlik júliusra (24/11)

Új szakmák az Unióban: rollermosó, műszempilla-növesztő, kávéízlelő-barista, megfigyelő-kamerabámuló, pincsifodrász, kiberbiztonsági robotprogramozó, adatbányász, űrtúra-vezető, 3D nyomtató-szakember, szabadidő-tervező, öko-építészmérnök, nano-gyógyász, munkavállaló-toborzó kampány arculattervező…, vendégélmény-menedzser, chatbot-fejlesztő (hogy észre se vedd, ha robottal beszélsz…), marketinges hekker (hogy a vállalkozás fejlődjön s ezt a médiában népszerűsítsék…, khm.) és miért ne: digitális gyóntatóatya…! Nos ez utóbbi lesz az igazi influenszer…

• Pár éve, a Lepramisszió felhívására a plébánia asszonyai elvállalták a fáslikészítést. Központilag gondoskodtak az anyagról és a mintáról. Ki-ki a maga szorgalmától és tehetségétől függően kötötte meg az amúgy egyméteres darabokat. Fárasztó és pepecsmunka volt.

A célba juttatásról szervezetten gondoskodtak. A falu megbecsült Tanítónénije, a maga nyolcvanhárom évével is vállalta két fásli megkötését. Mielőtt a másodikat befejezte volna, leesett a lábáról. Kórházba került. Onnan hazaüzent: „Ne haragudjatok, az egyik kész, de a másikat nem tudom befejezni. Viszont a kötés ideje alatt végig imádkoztam….” (Várnai Péter nyomán)

Az alábbi írást 1991-ben készítette az akkor 89 éves Dobos Károly, a magyarországi Lepramisszió áldott emlékezetű alapítója. A kezdetektől mutatja be az akkor még 17 éves szervezet addigi működését. Történelmi értékű a személyes tanúságtétele arról, hogy isteni indításra miként honosított meg egy addig egészen ismeretlen missziói területet az akkor még kommunista vezetésű országban! Találta ki lehetetlen körülmények között a lehetséges módozatokat arra, hogy magyar embereket lelkesítsen, mozgósítson, hasznos, értékes, személyes küldetésre sarkalljon. Dobos Károly kitűnő példája annak, amit Mahátmá Gandhi, a leprabetegek nagy jótevője így fogalmazott: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!” Tisztelettel emlékezünk Dobos Károly alapítónk áldozatos, irányt mutató, bölcs, máig inspiráló személyére és szolgálatára… Tovább

• Bármennyire hívők vagyunk- s ezt is a Szentléleknek köszönhetjük – , ne keverjük össze élményeinket (megtapasztalásainkat) az élmények értelmezésével… A Szentlélek a jól megkülönböztetés (disztingválás) Lelke is.

• Tőlem függ, mit viszek át az örökbe. A zenét. A bort. A nyári délutánt a tengerparton, izzó fényt, azúr vizet és sirályokat. A nőt – írja Hamvas Béla. És mindenekelőtt azt, amikor a teraszon alszom és hajnalban a szél az arcomat nyalja…”

• A német Rheinmetall, a világ egyik legnagyobb lövedék- és lőszergyártója a minap kapott a német kormánytól egy 8.5 milliárd euró értékű megrendelést, hogy legyen amivel tovább háborúzni. (A szerződést 2024. június 20-án írták alá – A Szerk.) Csak érdekességként: két év alatt tizenkétszeresére „drágult” a lőszergyártás. Van még Lejjebb asszonyság a háború kitörése előtt rendelt 120 hajó palagázt… Rövidtávon az orosz az ellenség, de hosszú távon ki?… Azért kell a háború, hogy egyesek tömjék a zsebüket?…

Ez itt nem a reklám helye, de érdemes utánanézni – német nyelven – annak, hogy mit „tud” a Rheinmetall. A cég történetéről a Wikipédia is bőven ír – több nyelven, akár magyarul is!

• Johann Baptist Metz teológus, Karl Rahner tanítványa egyik tanulmányában így vall: „A II. világháború idején, tizenhat évesen kiszakadtam az iskola közegéből, és hadiszolgálatra kényszerültem. Miután kutyafuttában kiképzést kaptam különböző würzburgi kaszárnyákban, a hadszíntéren találtam magam, mely akkor már a Rajnán túli területekig ért el. A szakasz csupa fiatal fiúból állt, száznál is jóval többen voltunk. Egyik este a szakaszvezető egy jelentéssel a zászlóaljparancsnokságra küldött. Az éjszaka sűrűjében lebombázott, lángban álló falvakon és tanyákon vágtam keresztül, s amikor reggel visszatértem a szakaszomhoz, nem találtam mást, csak holtakat, csupa holttestet, akiket lekaszált egy összetett vadászbombázó- és páncélos-támadás. Akikkel egy nappal korábban még gyermekként együtt szorongtam és ifjúként együtt nevettem, azoknak most kihunyt, holt arca meredt rám. Nem emlékszem másra, csak egy hangtalan kiáltásra. Még ma is így látom magam, s ez az emlék azt a határpontot jelöli, ahol semmivé foszlottak gyermekkorom álmai. (…) Az ilyen hittörténetet a megbékületlenség levegője lengi be: közegében az imádságok Isten hiányának imádságai. Vigaszt jelent számomra, hogy az Újszövetség is kiáltással fejeződik be. (…) Imádságaimat ma is áthatja ez a néma kiáltás. (…) De nem hull-e légüres térbe és teljes bizonytalanságba a kiáltás formáját öltő imádság? Nem olyan kiáltás-e, amely soha és sehová nem „érkezik meg”? Nem! Mert az ilyen kiáltásban eleve az fejeződik ki, hogy már megérkezett.”… (Memoria passionis. Vigília Kiadó, Budapest,  2008.119. old.)

• Nem annyira remélt, mint inkább hitt vigasza csak annak van, aki minden reményét szertefoszlani látta. Aki igazán remél, az sorra leplezi le vakságait és kibúvóit, melyeket reményruhába öltöztetett. Az igazi reménynek nincs semmiféle bizonyítható esélye. Az igazi remény kőrepesztő hitből táplálkozik… (Vasadi Péter)

• A Brit Kelet-indiai Társaság  (amely a világ legnagyobb magánhadseregét tudhatta magáénak, hadereje háromszázezer helyi katonából állt – A Szerk.) – „karrierjének” tulajdon katonáinak lázadása vetett véget 1857-ben. A katonák fellázadtak az angol tisztjeik ellen, mert a katonákat, akik különféle vallásúak voltak, kényszerítették, hogy a sertészsírral vagy marhafaggyúval kezelt papírba csomagolt töltények végét előbb harapják le… (B. Szabó János)

• Vass Tibor költő (1968) még a változások idején írt egy verset a mesterséges intelligenciához, mert azt tapasztalta, hogy az újdonsült tanügyi szakbarbárok ’89 januártól ugyanúgy, vagy jobban figyelik és minősítik a gondolkodó embert, csak most már egybetűs tájtöltelékszavakat iratnak a naplókba a nevek után. „Egy nagybetűvel, pirossal kell C-t jegyezni, ha valaki cigány, V-t zölddel, ha veszélyeztetett. Tesznek róla, a CV-ről a mai napig nem a kurríkulumvíté jusson eszembe: engedi a rendszer egyesek C-jét meg V-jét egyszerre, egymásutánban.” Majd így folytatja: „…a szakfelügyelő szerint nem alacsony, de lehet, hogy mesterségtelen az intelligenciám, engedelmet nem tanúsítok. Az intelligencia hányadék szó, ha tanítással egy lapon így emlegetik”… A szakfelügyelő ugyanis azzal fenyegette meg, hogy, ha nem lesz ilyen pol.korrekt, akkor neki annyi. Aztán a szabad verset a következőképp zárja: „a mi lépcsőházunk háromperhármában Vörös bácsiék laknak, velük ijesztgetnek a szülők, ha túl hangosak vagyunk, feljönnek Vörösék. A szüleim temetésére virágot kötő lány Vörös, elmondja, őket azzal ijesztgették, lejönnek Vassék. Még nem tudunk róla, hogy egymás szemében mi vagyunk az intelligencia hányadosa: amikor mi a cék, akkor ők a vék, aztán fordítva. Vécénk az övék felett, ötünktől ettől ezügyben nálunk többet szenvednek”… (Vers a mesterséges intelligenciához, ’90-ből)

• Zarathusztra tíz évig egy erdőben élt. Mert itt mindennek tétje van, és mindennek maga az élet a tétje…(Végh Attila)

• Sztevanovity Dusán (Sztevanovity Zorán – A szerelemnek múlnia kell… című dalának szövegírója – A Szerk.) mély teológiai valóságot fogalmaz meg dalában: „a hajnal attól szép, hogy minden éjben ott lapul az örök sötétség…” Erre rárímelnek Alain Corneau Minden reggel c. filmjének narrátor-szavai, ahol úgy fogalmaz: „Minden reggel egy öröklét kezdete…”

• Ha csak az ész dönt, mindenkinek más és más minősül csodának: kinek a wifi, kinek az életre kelt művirágok, kinek a kígyóvá változó ostor… (Zöldy Pál)

• A fény, ami beesik a szemünkbe, tőlünk független „valami”… Nem az agy teremti a tudatot, hanem a tudat teremti az agyat. Csak az ego ragaszkodik ahhoz, hogy az agy gondolkodik. Pedig az agy csak felhasználja a gondolatot, ilyen-olyan formában, de nem ő teremti… (Szűcs Attila)

• Ha egy országot (nemzetet) tönkre akarsz tenni, ki akarsz fosztani, fosztd meg kultúrájától, lazítsd fel erkölcsét, bontsd le, változtasd meg szokásait, lopd el múltját, tedd gyökértelenné! Mikor már elvesztette identitását, nem tudja, hogy honnan jött, mi a feladata, merre tart, ott bevégeztetett.

• Ferdinandy György, a 2023-ban elhunyt „világcsavargó” író mesélte, hogy amikor a bolgár filharmonikusokkal hazaszökött elbúcsúzni a lebénult édesapjától, és elkapták, akkor a rendőrparancsnok elvtárs kiállította a többiek elé, és azt mondta, hogy jól nézzék meg, mert ez nem disszidens, hanem egy visszidens… Azzal beültették a rendőrautóba, és kivitték a reptérre… (Csender Levente) 

• Még egy Ferdinandy-történet: a író nagyapja orvos volt, neki meg kisgyerekként volt valami a tüdejével, és egy nyáron elvitte magával a nagypapa az erdélyi hegyekbe, Radnaborberekre (település Óradna mellett, a Kárpátok északkeleti csücskében – A Szerk.). Amikor a környéken híre ment, hogy megérkezett az orvos, lejöttek a környező hegyekből a románok, hosszú sorok kígyóztak az ajtaja előtt, és puliszkával fizettek. Az író nevetve mesélte később: „akkor rengeteg puliszkát ettem…” (Csender Levente beszámolója nyomán)

• A gyermekem tápláléka vagyok. Ahogyan ő növekszik, én fogyatkozom. Táplálék vagyok számára. A felelősségem az, hogy én írom az étlapot… (Z. P.)

• Amikor még a természet részei voltunk, tudtunk rácsodálkozni, meghatódni, megrendülni. A természet fenségét akkor felejtettük el, amikor már nem féltünk tőle. Mert ami fenséges, az úgy csodálatra méltó, hogy közben fenyegető is… De miután leigáztuk, már parancsolni szeretnénk a természetnek. Meghódítottuk, háziasítottuk, dologiassá tettük, hogy minket szolgáljon. S közben a munka, a felelősség, a morál rabjai lettünk. Úgy jártunk, mint R. M. Rilke állatkerti párduca, akik, ha nagy ritkán kiszabadulunk ketrecünkből, akkor is visszük magunkkal rácsainkat. Kirándulásainkkal, utazásainkkal, nyaralásainkkal csak azt az ürességet rohangáljuk körbe, amivé mi magunk lettünk, mióta elhittük, hogy annyi az élet, amennyit kihűlt szívünk, tompa akaratunk és kényelemszeretetünk vérmérsékletünkbe küld… És ha néha elmegyünk a lehető legmesszebb, azaz a rácsig, megörülünk, mert van amibe kapaszkodni… Ebben a rabvilágban mindent a feje tetejére állítottunk: a szolgaságot szabadságnak nevezzük, a kiszolgáltatottságot kényelemnek, az eszközöket céloknak(!)… (Végh Attila nyomán)

• Az alkotást gyakran képzeljük el szabad és korlátlan teremtésként, miközben az alkotás maga is küzdelem. Nem mindig olyan nyilvánvalóan, mint a szobrász küzdelme az anyaggal, hanem úgy, mint amikor egy gondolat kimondása is nehézséget okoz, mert nem ismerjük hozzá a szavakat. Ám a szavak éppen ebben a küzdelemben születnek meg…(Balázs Zoltán)

• A köd a legszebb természeti jelenség. A valóságos létezőket a sejthetőbe tolja át. Megemeli, súlytalanná és légiessé lágyítja, mesevilággá festve át az erdőt. A hegyek, fák körvonalai elmosódnak, a táj lebegni kezd, és minden túlmutat önmagán, a semmibe… A sejthetőben járni: ez a kaland lényege. Ködös erdőn gyalogolva mindig ugyanaz az élmény kísér: lépteim megnyitják előttem a ködöt, de mögöttem a látható világ összecsukódik. Az élet fénykörét viszem magammal, én magam vagyok ez a fénykör. Érzem, hogy hív az áttetszőség… (V. A.)

• William Barclay írt egy katonai szakaszról, melynek tagjai a második világháború egyik csatájában elveszítették egyik barátjukat, és szerették volna tisztességgel eltemetni. Találtak egy templomot, mögötte temetővel, amit fehér kerítés vett körül. Megkeresték a papot, és megkérdezték, hogy eltemethetik-e barátjukat a templom temetőjében. – Katolikus volt? – kérdezte a pap.
– Nem – felelték a katonák.
– Akkor nagyon sajnálom. A temetőt az anyaszentegyház tagjai számára tartjuk fenn. De eltemethetik a barátjukat a kerítésen kívül. Gondoskodom róla, hogy gondozzák a sírját. – válaszolta a pap.
– Köszönjük, atyám! – felelték a katonák, és eltemették barátjukat a temető mellett, a kerítés túloldalán. Amikor véget ért a háború, a katonák még egyszer el akartak látogatni barátjuk sírjához, mielőtt hazautaztak. Emlékeztek rá, hol volt a templom, és a sír a kerítésen kívül. Keresték, de nem találták. Végül felkeresték a papot, hogy megkérdezzék, hol a sír. – Uram, nem találjuk a barátunk sírját. – mondták a katonák a papnak.
– Nos, – válaszolt a pap – , miután önök eltemették elesett bajtársukat, valahogy nem tűnt helyesnek a számomra, hogy ott legyen eltemetve, a kerítésen kívül.
– Akkor áthelyezte a sírját? – kérdezték a katonák.
– Nem – felelt a pap. – A kerítést helyeztem át!…

• Madách Tragédiájában a kísértő annyira beleszeret önmagába az emberen keresztül, már-már majdnem kísértésbe esik, hogy felhagyjon a kíséréssel… (B. Z.)

• Miként szédítsem meg vadállat gondolataim / rogyásig könyvvel (…)/míg süvöltenek a helikopterek / hová készülsz angyal robbanótöltet nélkül / epévé változott a víz mondjátok meg dsidának / és hogy tündöklő gyilkos ifjúságunk / régmúltba perc alatt zuhan… (Király László)

• Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük!… (O.V.)

• Legalább negyven éve történt, hogy édesapámmal már jó előre beütemeztük a szerszámtároló garázs tetejének javítását. Augusztusi szombat délelőtt. A fiúk már reggeli után lementek a Dunára.. Mi otthon csak néztünk, hol egymásra, hol a szikrázó napra. Belefogtunk. Délelőtt 11-ig három kalapács nyelét törtem el. A lendület vitt, a figyelem lemaradt. Édesapám ezzel küldött el: „Na, most hagyd abba. Tegyél le mindent, s menj a barátaid után, mert most nincs itt se a szíved, se az eszed.” (…) Örömmel csobbantam a fűzfák közti horhosba. Délután, egy kicsivel vacsora előtt hazaérve, a munkát a reggeli állapotban kaptam. Mielőtt kérdeztem volna, már jött az apai magyarázat: „Nekem se volt ott a szívem…” (V. P.)