Egymás után jönnek az uniós szankciók. Az agresszort meg kell fékezni. A „védekező” dirigál. Nem elég a tárgyalás, a telefonhívás, a közvetítés, kellenek a keményebb intézkedések. Befagyasztjuk a bankokban elhelyezett pénzeket, sportolókat, a művészeket pedig eltiltjuk a hivatás gyakorlásától, elkobozzuk a vagyontárgyakat, kitiltjuk a nemzetközi cégeket.
Zsaroljuk egymást a világuralomért [1] és közben fegyverekkel nyújtjuk a háborút, hosszabbítjuk a népirtást, olajat öntünk a gonosz, vad indulatok tüzére, közben mécsessel befűtünk a virágcserép alá, hadd legyen meleg a szobánkban.
Egyik határon humanitárius missziónak álcázott fegyverszállítmányt viszünk be, másik határon a NATO-gépek felügyelete alatt titokban gabonát hozunk ki?… Mintha a Csillagok háborúján felnőtt nemzedék Halálcsillagot akarna építeni, hogy elpusztítsa saját életterét. Erkölcsi elvekre, humánumra, békére hivatkozunk, egyik oldalon birodalmi bosszú, másikon a világrendőr gőgje, felsőbbrendűsége.
Mi ez, ha nem hazug kettősmérce az igazságtevés jegyében?
Melyik jogosabb: az ölés, a gyilkolás szenvedélye, vagy az önvédelem háborúja? Lehet-e egyiket segíteni a másik nélkül? Lehet fegyverrel békét teremteni? A fegyverutánpótlás győzelemre segíti az egeret az elefánt ellen? Megszüntethető a halál, hogy az élet győzedelmeskedjék? Melyik halál szül életet?
Hernádi Gyula – aki nem nagyon hitt Istenben –, egy beszélgetésben [2] azon töprengett, hogy öröklét kellene a halál jogával szemben. De ha megunod az öröklétet, akkor azt is mondhasd szabad akaratodból, hogy kérem, én most mondjuk holnap vagy holnapután délután háromkor befejezem és onnantól jó napot kívánok… Szerinte ugyanis a világ abszurd. Tizenkét éves korában Pannonhalmán a kolostorral szemben volt a szobája, nézte a kolostort és a halál témája foglalkoztatta. Aztán orosz hadifogságba került, ott is volt egy kolostor. Ott tanulta meg, hogy a virágillattól nem boldog és nem is hal meg az ember. Egy rózsa-kolhozban dolgoztak, ahol a rózsaszirmokat kellett leszedni az ottani rózsaolajgyár gyámára. Hatvanezer hektáron, csak rózsa. Volt egy nagy hombár, ahová több ezer tonna szirmot hordtak be. Egyszer, amikor már elege volt, elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Azt olvasta valahol, hogy a liliom illata öl. Gondolta most kipróbálja. Bement a raktárba, belefúrta magát a rózsaszirmok közé és várta a halált. De az csak nem jött. Tíz perc, húsz perc, „mi a fene!”, hát itt sem lehet meghalni?… Aztán váltott: azért sem fog meghalni ezeknek! Kiment, és tovább élt.
A kilencvenes években, az albán vérengzés idején egy fiatalember egy falusi verekedésben megölt egy másik fiút. A muszlimoknál nemzedékeken keresztül átöröklődött egy íratlan szabály, egy ősi hagyomány – még a bolsevik modernizációs hatások ellenére is –, hogy amennyiben meggyilkolnak a családodból valakit, akkor azt meg kell bosszulnod. Vérbosszúra vagy köteles. Ugyanakkor van egy ennél erősebb hagyomány, sőt parancs: ez a vendégjog, a vendégfogadás parancsa. Aki idegen átlépi a házadat, az feltétlen tiszteletet és vendéglátást érdemel, semmilyen bántódása nem eshet. Ez mindennél fontosabb erkölcsi parancs. Ez kioltja még a vérbosszú kötelességét is. Ez a gyilkos fiatalember a vérbosszú elől a megölt fiú szüleinek házába menekült. El lehet képzelni, milyen lehetett ez a helyzet, amikor a szülőknek megölt gyermekük gyilkosával kellett egy fedél alatt élniük. Etették, itatták, ruháztatták, és az idők során voltaképpen a gyermekükké vált… A házból nem mozdulhatott ki, mert akkor a bosszú kötelessége érvénybe lépett volna.
1991-ben Teréz anya először jöhetett haza szülőföldjére, a kommunizmus összeomlása után. A „Ne ölj!” parancsáról és Húsvétról beszélt övéinek. Bátorította azokat, akik a rendszer kegyetlenkedései után megmaradtak, és túlélték a kínzásokat. Néhány napra rá szabadult a börtönből Simon Jubani katolikus pap, aki 25 évi börtön és szenvedés után a hegyi faluból a helyi temető kertjébe félve előmerészkedő embereknek arról beszélt, hogy a keresztény Húsvét mindenekelőtt a „Ne ölj!” parancsa, Jézusi lelkülettel gazdagítva. A százhuszonhárom katolikus papból, akiket – négy kivételével – a rendszer megölt, ő volt az egyik, akit állandó kínzások közepette ugyan, de életben hagytak. Ő – így megkínzottan is – a keresztre feszített, megölt, de feltámadt Megváltó üzenetét hozta a saját kultúrájában mélyen gyökerező bosszúállás „erkölcsével” szemben. Ugyanezen faluban az ortodox papokat is megölték és megszégyenítették. Igeliturgiát, közös imádságot a hívek csak föld alatt, félve és titokban tarthattak a vasárnapi összejöveteleken. És a fejből ismert énekek mellé vigasztalásként, az énekvezető ortodox asszonyok mindannyiszor bibliai idézeteket és a tízparancsot ismételgették hangosan, a barlangkápolnákban. Ezekből a meggyötört muzulmán, ortodox és katolikus lelkekből, a Balkán véres országában feltört a megváltás utáni vágy, kiszakadt az aggodalom és az irgalmas megbocsátás erősítő, hitet adó lelkülete.
A gonoszság Jézust is keresztre feszítette. De ő megbocsátott a jobb latornak. Megváltó halálán beteljesítette üdvösségünket.
Nincs hát értelme a bosszúnak.
Lépjünk át az újszövetség szintjére, és hagyjuk e megtorlás jogát Istenre. Szabadságunkban áll megbocsátani is. Nem kötelező, de ha nem tesszük, nem akarjuk, akkor folytatódik és durvul a sátán erőszakra épülő „igazsága”. A nyugati és a keleti keresztényeket is felébreszthetné ez a háború a bűvös globalizmus elaléltságából, és visszavezetheti Krisztushoz, aki egyedüli megváltó és békeforrás. Nem a kölcsönös érdekek kiegyenlítése, nem a gazdaság/gazdagság vagy a jólét az élet értelme, hanem, hogy az élet maga Isten ajándéka. Nincs jogunk kioltani.
A gonoszt csak Krisztus képes legyőzni. Számunkra Ő a világ „közepe”.
Ő a fő. Különbözőségeink, korlátaink, összetartozásunk, osztozásunk, egymásrautaltságunk garanciája is csak Ő lehet. A fegyverkezési versenybe ugyanis mindnyájan belehalunk. Ő azonban nem akarja a bűnös halálát. Azért jött, hogy elmondja a jó hírt: ki lehet lépni a bűn ördögi köréből, van megváltás, van kiút.
Van forrás: Ő maga. Aki elsőszülött a holtak közül. Az első, bűnbeesett ember bűnét ő, az Új Ádám javítja ki, és hoz szabadulást önzésünkből. Ő a kútfő, ő a főnök.
Nőjünk fel hozzá. Hiszen a valódi új világrendet Krisztus hozza. Nem Amerika, nem Oroszország, nem Brüsszel, és nem Kína. Ahogy mondani szoktuk: fejben dől el minden. Az újszövetségi szemléletben a fej nem föltétlen irányítást, vagy korlátlan hatalmat jelent (latinul caput, angolul captain, franciául chef). A görög észjárás szerint ugyanis a fej inkább elkezdi, sőt összefoglalja (recapitulatio) a lényeget. [3] (Lásd a magyarban is: kútfő, oszlopfő, kapitális, lófő stb.) Összesíti, egységbe illeszti. Krisztusban az istenség teljessége lakozik, ezért a keresztények feje, az Egyház feje a feltámadt Krisztus, akiben az emberiség kiengesztelődött, az örök halál legyőzetett. Ő az újjáteremtés ősmintája.
Krisztus számunkra a fej, aki összefogja és beteljesíti örök sorsunkat. Az pedig nem a halál, hanem az ÉLET.
[1] Liu Hszin népszerű kínai tévés hírolvasó a minapi (2022. március 31.) amerikai-kínai tárgyalások nyomán egy kommentárban így fogalmazott: „Segítenél nekem legyőzni barátodat, hogy a jövőben arra koncentrálhassak, hogy legyőzzelek téged?… [2] V.ö. Hankiss Elemér: A tízparancsolat ma. Budapest. Helikon Kiadó, 2002. [3] Lásd, John testvér, Taizé: Jézus útja. Agapé Kiadó, Szeged, 1999.
