Publicisztika

Értjük-e a világot?

Simó Márton publicisztikája

Általában nem értjük. Hiába van mindenféle kommunikációs csatorna és lehetőség, egyre nagyobb a homály körülöttünk, s a fejünkben. A politikai „nagyjai”, akiket elkeseredettségünk vagy reményeink folyományaként sikerült a saját magunk fejére ültetnünk, magunk fölé, ismételten gondoskodnak arról, hogy ne lássuk be a boszorkánykonyhájukba. Minél inkább próbálunk tájékozódni, annál nagyobb a bennünk és a körülöttünk levő homály.

Emlékszem, hogy a gyermekkorom azzal telt el, hogy nem volt olyan nap, hogy ne hallottam volna Jasszer Arafat nevét. Meg közben azt, hogy így Vietnam, meg úgy. Hogy Nixon. Hogy Ford. Hogy Carter. Sokáig az volt a meggyőződésem – látván a levitézlett néhai pártfőtitkárunk és kondukátorunk viselt dolgait a központilag ellenőrzött sajtóban –, hogy az afrikai és a latin-amerikai országok is „felzárkóznak” majd szép lassan a baloldali tábor népeihez, s majd a kiterített politikai világtérkép egyre rózsaszínűbb lesz. Ugyanis ezzel a színnel jelölték meg a szocialista államok táborát, amely ott gyűlt a hatalmas Szovjetunió „fénykörében”. Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy a megreformált és toldott-foldott „népi demokráciák” jelentik, képezik majd a világ legfejlettebb és emberközpontú rendszerét. És úgy gazdaságilag, mint politikailag állják a helyüket. Itt, innen kiindulva keresendő majd a szebb jövő.
Nem omlott össze bennem semmiféle légvár vagy utópia akkor sem, amikor 1985 körül Gorbacsov bejelentette, hogy baj van a kommunista tábor legnagyobb Köpecén és a provinciákban, a rendszer teljes ráncfelvarrásra szorul, át kell alakítani a dolgokat a nyitottság jegyében. Azt reméltem, hogy aztán pár év alatt lejátszódnak ezek a dolgok. Nem iszunk közben túl sok vodkát és pálinkát, nehogy valami hivatalos és engedélyezett tudatmódosító szer hatása alatt bóduljunk munkaidőben, s aztán szépen rendbe fognak jönni a dolgok. Ellensúlyozandó a Kelet és Nyugat közötti különbségeket, itt is, ott is tesznek némi engedményeket, s akkor nekünk – bárhol élő állampolgároknak – jobb, sőt: egyre jobb lesz a „nyitott társadalomban”…
„Egyéniségfejlődésem” valamikor a kelet-európai rendszerváltozások (1989), a délszláv válság kitörése (1990) és a szovjethatalom bukása (1991) idején fejeződött be. Akkor jöttem rá, hogy a jónak vélt dolgoknál a rossz lesz a jobb; elővesszük az ósdi polgári demokráciák mintáját, aztán hosszabb-rövidebb testvérháborúk és a reprivatizáció után/ közben ki-ki – mi, a szétfejlődő csatlósállamok, a szovjet bugyorból kiesett balti-, meg közép-ázsiai államok, és mások – megyünk tovább a magunk útján. És tulajdonképpen így is az egypólusú világ létrejötte felé haladunk. Csak más töltések, más vektorok mozgatnak közben. De jó lesz… Lett a fenét!
Sem az új katonai tömbhöz való közeledés, sem az európai államszövetség, a sokkal kecsegtetőbb „Európa Ház”, vagy az „Európai Ház”, esetleg a „Közös Lóistálló”, szóval az unió is huzatos, nem volt, s ma sem biztos menedék, lám, a britek máris kifaroltak belőle. Miközben a koronavírus-járvány két esztendejében – egyébként tudni érdemes, hogy a pandémiának még nincsen vége, csak fegyverek közt hallgatnak a… vírusok, hisz’ megannyi jóval „praktikusabb” halálnem dívik – folyton-folyvást a nemzetiség, nemzeti és nemi különbségeket igyekeztek bizonyos ideológiákkal egybemosni és kivasalni, lám: ismét előkerültek a nemzeti kártyák. Bármennyire is szép lenne a vélt a falanszter, ahol színtelenül és nemtelenül bódorgó konzumidióták lődörögnének a festett kulisszák és az áruházi polcok közt, nem jön, nem jöhet létre ama „szupermarket”. Sokat és hosszan fog még szenvedni Eurázsia. Látjuk. De nem értjük. Hallgassunk. Mert a türelem jó tanácsadó. Végezzük csak el szép csendesen a soron következő munkáinkat. Mert az jobb nekünk, mint a tájékozódási képtelenségben való szenvelgés.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

'Fel a tetejéhez' gomb