Sokszor írtak már költők, dalszövegírók az idő múlásáról, a soha vissza nem térő évekről, a tovatűnő fiatalságról. Emlékezéseik közös motívuma: mintha csak most lett volna. Igen, mintha csak most, nem is olyan rég lett volna, hogy Udvarhelyen interjúkészítésre indultam a fiatal szerzőhöz első könyve megjelenése alkalmából (1980).
Mintha nem is olyan rég lett volna, hogy egy irodában egymás melletti asztaloknál ülve végeztük mindennapi teendőinket: Ő művelődésügyi szakirányítóként, jómagam sajtósként. Hamar elszálltak az évek, jó ideje már nyugdíjasokként éljük mindennapjainkat egyre ritkuló publicitással. A valamikori fiatal író hetvenöt éves lett, ebből az alkalomból köszöntjük Őt. Isten éltesse sokáig erőben, egészségben! Optimista, nála idősebb ismerősei mondják: Ő még csak hetvenöt.
Akkor kezdett írni, amikor fenyegetettségben, félelemben éltünk, a szólásszabadságot csak nyugati rádiókból ismertük. Sorskérdésekről, életviszonyokról, társadalmi problémákról csak burkoltan lehetett fogalmazni. Nem volt helye a másként gondolkodásnak, a kritikának, a szabad véleménynyilvánításnak, hisz a pártállami diktatúrában a főkolomposok szerint minden ragyogóan működött, a bőség kosarából mindenki egyaránt vehetett, és aki ezt másképp látta, annak átneveléséről gondoskodott a hírhedt Szekuritáte. Ebben a rémisztő világban született Lőrincz György első könyve (Amíg csak él az ember), amelynek mind a megírásához, mind a kiadásához kellett egy kis bátorság és kiállás ügyeink mellett. Elég, ha ezúttal csupán néhány, számunkra fontos kérdést említek: Hargita-alji székely tanyavilág (benne földrajzi, névtani, történelmi, kulturális adalékok); a szülőfalu – Kápolnásfalu – dűlő-, patak- és fűrésznevei, a település népesedési adatai, a magukra maradt öregek helyzete. A cigánykérdéssel foglalkozó írásának az igen találó Hosszú út címet adta. Olyan időszakban mélyül el e kérdés feldolgozásában, amikor nem volt szabad újságban vagy könyvben leírni a „hátrányos helyzetű emberek/családok” kifejezést. A történelmi visszatekintés mellett az írás lényeges vonásai még – egyebek mellett – a beilleszkedés, munkavállalás és gyermekvállalás. Ez utóbbi apropóján nem szeretném kihagyni az írás mottójának is tekinthető igen tanulságos gondolkodásmódját egy épp szülni készülő anyának: „Az egyik kisvárosi szülészorvos rászólt a kilencedik szülésre megjelenő cigányasszonyra: – De hát miért nem jött előbb, idejében, Ilka, tudja, hogy segítettünk volna. A válasz nem késett: – Maga csak irtsa a saját fajtáját, doktor úr, ne velünk törődjék.”
A ’89-es fordulat után új lehetőségek nyíltak: az írók is megmutathatták, melyik szellemi áramlathoz szeretnének csatlakozni. Lőrincz György a népi-nemzeti-keresztény-konzervatív irányzatot választotta, azt vallja magáénak, régebb is ezt az eszmeiséget tartotta a járható és követendő útnak. Természetesen mindezt tükrözik írásai is. Figyel a székely falu életére, az idős- és gyermekotthonok lakóinak sorsára, a polgárosodási folyamatokra, az emigrációban élők honvágyára, a globalizáció előnyeire és hátrányaira. Amint ő maga mondta régebb e sorok írójának: „Fontos feladatomnak tekintettem, hogy hitelesen ábrázoljam szülőföldünk problémáit: a falusi tanárkodásom éveiben felgyűlt élményanyagot, a faluról városra költözött emberek új környezetbe való beilleszkedését s általában az emberség, a helytállás megnyilvánulásait. Életünk fontos mozzanatait, amelyekben egész gondolatvilágunk, jellemünk kiütközik.”
Eddigi, a mintegy huszonöt kötetből álló életművének elemzése nem lehet célja e köszöntőnek, azt azonban mindenképpen illik ezúttal megemlíteni, hogy a szociográfiai műfajban különösen jelentőset alkotó Lőrincz György több rangos elismerés, kitüntetés birtokosa.
A Szabó Zoltán-díjas író 2002-ben kitüntetésének átvétele után a székely falvakban tapasztalható értékvesztésről beszélt, mintegy programnak is beillő módon fogalmazta meg a teendőket: „Életben kell tartani a magyar falut, mert ha hagyjuk felszámolódni, nemcsak néprajzi értékek vesznek el, hanem azt a szellemi utánpótlást veszítjük el, ami az erdélyi magyarság jövőjét jelenti.” Tudunk még más hazai és magyarországi állami kitüntetéseiről, legutóbbi az idei márciusi Magyar Érdemrend Lovagkeresztje. A hivatalos indoklás szerint ezt a kitüntetést Lőrincz György mint a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány alapító elnöke az erdélyi magyarság sorskérdéseit megjelenítő regényeket, novellákat, riportokat és elbeszéléseket magában foglaló kiemelkedő prózaírói életműve elismeréseként kapta.
A summázó érvelést érdemes – ha elnagyoltan is – részekre bontani, hisz az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány működtetése nyomán évtizedeken át Székelyudvarhely rangos irodalmi eseményeknek lehetett a helyszíne, olyan jeles személyiségek részvételével, mint például Csoóri Sándor, Dávid Gyula, Farkas Árpád, Görömbei András, Kányádi Sándor, Pomogáts Béla, a fiatal(abb) nemzedékből pedig Balázs Imre József, Fekete Vince, Zsidó Ferenc.
Fontos kérdéseket tár elénk Lőrincz György esszéiben és publicisztikáiban is (Imázskészítők). Ezekben szó esik például a korrupcióról, magyar–román viszonyról, kisebbségi jogokról, kuláksorsról, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom kiváltságosainak túlkapásairól, szekus-besúgókról, a Cserehát fondorlatos elfoglalásáról, kereszténységről, Trianonról és még sok más fontos kérdésről. A „Lássátok, halljátok egymást!” intelme szerint leltárt készít alkotó értelmiségiekről, köztük olyan nagyságokról, mint Márton Áron vagy Tamási Áron. A kortárs nagy elődökhöz, Illyés Gyulához vagy Sütő Andráshoz hasonlóan megmaradásunk esélyeit Ő is csak a nyelvben való megmaradásban látja. „Nyelvünk legfőbb védelme a míves, szép és magyaros beszéd. Főleg kisebbségben, ahol a nyelvromlás a hangsúlyeltolódással, idegen hanglejtéssel kezdődik, majd elveszítjük nyelvünk zengő ragyogását, egészséges szövetét, később idegen szavak ropogtatják mondataink gerincét” – olvasható egyik könyvében.
Kedves Gyurka! Többen is felebaráti szeretettel gondolunk most Rád, sok boldog születésnapot kívánunk, hogy írhass még egyet s mást régi és új olvasóidnak!
Komoróczy György
