A létezett átkos idején folyton azt hajtogatták, hogy a nép, a dolgozók tömege van hatalmon. Ez nem volt igaz, hiszen akkor is voltak fejesek a saját osztályukból kiemelt vagy onnan ki tanult, ki taníttatott, az egyenlőknél egyenlőbb káderek, akik megmondták, hogy így kell járni, hogy úgy kell cifrázni, hogy azt szabad, ezt meg nem, és mindent igyekeztek leszabályozni, aminek valamilyen értelme és jelentése van, meg ami fontos. Sok jog nem volt, ám annál több kötelesség.
A munka jussa azonban roppant fontos volt, még a munkakerülőnek, a lumpinak is adtak valamilyent, s vele olyan fizetést, hogy abból mégiscsak el lehetett tengődni. Nem klaviatúrák voltak akkortájt és monitorok, hanem harminc centisnél hosszabb nyelű szerszámok, amelyek meleg vízzel, jó sok verítékkel működtek. Ez volt akkortájt a „szocialista segéd”. Gyakran ugyan a semmit építették, de azt nagy garral. Ha az ipse nem vállalta, akkor tömlöcbe csukták, s ott is ugyanazt végezte, csak sokkal kevesebb pénzért, őrmesteri segédlettel és bikacsök-pedagógiával.
A fordulat után azonban befellegzett az addig állítólagosan uralkodó kasztnak. Ebben az immár harmincvalahány esztendőben, amelyben feszt zajlott és ma is tart átalakulás – pokoltornácán, tranzit világban, előszobában, ahol mostanság élünk –, a munkásosztály, mint olyan, elveszítette minden kulcspozícióját, sőt önmagát is majdnem felemésztette, mert szó sem esik manapság róla. Legalább ötmillió dolgozó tűnt el. Vagy inkább deklasszálódott, hiszen nem tért vissza abba a rendbe, ahonnan kilépett, nem fordult arccal a falu felé, hanem csak úgy van, elvan valahogy. Vagy valamerre. Teng-leng. Vegetál.
Létezik azonban egy olyan proletárréteg az országban, amely helyben maradt. Nem akaródzott neki vagy egyszerűen nem tudott elmenni, esetleg éppenséggel csalódott az elmenetelben, mert nem jött neki össze a zsírosabb falat az idegenben. Nem ment, mert ahhoz nem elég képzett. Vagy pedig tartása van, honi gerince, amelyet itthon kíván megrogyasztani, hiszen kár a földnek adni az egészséges testet. Ők a négyszáz eurós emberek, akiknek – bár maradtak a kaptafa és a gyalupad mellett – nulla a becsületük. Talán éppen azért olcsók, mert a kitartásuk dacára is kiszolgáltatottak.
A középvezetők és a nagyobb fejesek meg ügyesen kiszámolják, hogy mennyi az annyi, nehogy a profitból egy cent is hibázzék.
Senki meg nem kérdi, hogy mi módon, milyen áldozattal, de az alkalmazottak azért végzik a dolgukat. Mert nincsen másik változat számukra. Van az a „A terv”. Csak. A „B varáció” pedig az nem más, mint a nagy büdös semmi. Pedig milyen jó lenne, ha az a középvezető kisgóré megszakítaná a szabadságát és hazajönne, hogy legalább megkérdezze a dolgozót, hogy mi a helyzet? Vagy beállna melléje! Mert vigyázni kellene rá, hogy ne kelljen a végén munkásosztályt importálni, mert az egzotikus emberből van és koponyánkénti három vagy négyszáz euróból nem lehet megúszni.
