Azt olvasom egy okos ember, Morgan Larsson svéd író és médiaszemélyiség jóvoltából, hogy „…hosszú távon nem lehet úgy élni, mintha minden másodperc az utolsó lenne. Az embernek meg kell tudnia pihenni a holnapban. Legalábbis a holnap reményében.” Mások is – okosak és kevésbé okosak, de a jövőért aggódók – szintén sokan és sokat írtak, írnak a jelent követő, vagy az utánunk következő időkről. Ha komolyak vagyunk, akkor másképp nem is élhetnénk. Mert nem úgy van az, hogy „utánunk a vízözön”. És különben is: a vízözön előtt be kellene pakolni a bárkába! A túl-élés reményében.
Az embert, mint lelkes állatot az emeli ki a többi élőlény sorából, hogy képes bánni az idővel, képes a jelen percét érzékelni, és látja a folyamatosságot, amely vezérel a világban, ahol, mint pernye pille-korma, úgy hullnak alá a másodpercek, és szép lassan, de következetesen megalkotják, építik a múlt avarját. Humusszá válik a lényeg égés- vagy bomlásterméke, amelyből majd sarjad és táplálkozik a jövő. Mily költői!… Tovább
