Miközben lenézzük és megvetjük a mélyszegénységben élő, sokgyermekes társadalmakat Afrikától Ázsiáig, és primitívnek tartjuk őket, mert nem jutnak fogamzásgátlóhoz és nincs ott kellő abortusz, aközben mi itt Európában szépen elöregedünk, elkényelmesedünk, agyonputyukálva az egy szál gyermeket is, nehogy valami baja essék. Várjuk a szocpol-támogatást, a segélyeket, a kedvezményeket, jogokkal és kiváltságokkal ruházzuk fel, mert ő a szemünk fénye, a jövő, munkánk beérő gyümölcse, de közben ott teszünk keresztbe neki, ahol csak lehet.
Például úgy, hogy nem hagyjuk megfoganni. Például úgy, hogy nincs neki anyja és apja, a férj és a feleség, a férfi és nő, akik szeretik egymást holtomiglan, és ebben a szeretetben csúcsosodik ki a sokadik gyermekáldás is. Például úgy, hogy épp gyereknapra jelenik meg a szivárványszínű mesekönyv magyar fordítása is, hadd egyék már a csöppség is a „tudás fájáról”. Például úgy, hogy építjük az öregotthonokat, – s azokba majd nem lesz elegendő a nyugdíjunk, hogy külföldi vendégmunkásokat fizessünk meg, akik a pénzünkért majd elgondoznak minket, – mert a gyermekeink nem érnek rá, nem lesznek itthon, velünk, nem lesznek „kéznél”…
Olvasom a cseppet sem szívderítő gyermeknapi statisztikákat* tájainkról, és a számok gondolkodóba ejtenek. Ezek szerint az utóbbi két évben:
· 75 ezer gyermeknek legalább egyik szülője külföldön keresi kenyerét;
· 13 ezer gyermek esetében mindkét szülő külföldön dolgozik;
· Romániából 918 ezer tartózkodási kérést adtak le a Brexit óta Angliában;
· 123 ezer magyar gyermek él Ausztriában;
· 592 ezer 19 év alatti gyermek hagyta el az országot;
· 2019-ben 630 ezer romániai szülő gyermeke született külföldön; Románia ezzel megelőzi a sorban Lengyelországot is, amelynek 38 millió az összlakossága, szemben a mi 19 milliónkkal.
A „kapun belül” is látom ezt a szomorú folyamatot. Az egyházközség statisztikája (Ady-negyed-Marosvásárhely II.) évek óta egyre csak ezt erősíti. A temetések száma 30-40 körül, a kereszteléseké alig egy-kettő. Az egyházközség lélekszáma 15 év óta szinte a felére zuhant. De székelyföldi iskolánkban is már közelharc folyik, hogy az őszön induló osztályokban legyen elég a gyerekszám. Fiataljaink már az egyetem előtt világot látnak és „jobb” esetben ott is maradnak. Mert az elöregedő Nyugat-Európának kell a friss hús…
Úgy tűnik, annyira bátrak lettünk, hogy hitünk-egyházunk tanítása már nem határozza meg gondolkodásmódunkat, értékítéletünket. De cselekedeteinket sem. Megyünk a lejtőn lefelé. Haladunk az ún. fejlődés útján, ki tudja hová?… A korszellem hatása alá kerültünk. Felszabadultunk az erkölcsi gátlások alól, s mit ad’isten: félünk az áldozatvállalástól. Az elköteleződéstől. Félünk a kordivattól. Az elvárásoktól. Félünk a gyermektől. Mert mindent meg kell adni neki. Egyre több mindenre lesz szüksége. Mi meg egyre jobban elbátortalanodunk. Annyira elpszichologizáltuk a vállalását, a nevelését, annyira magas a tét, főleg nekünk, akik megfelelő felnőttet akarunk faragni belőle, hogy azt már képtelenség. Hiszen ehhez két jó fizetés, jó házasság, ház, autó, csillogó karrierkép, kellő pénzalap szükségeltetik. És körbejárnánk az egész világot Istenért, miközben ott volt a hátunk mögött.
S akkor még hol a kényelmünk, amit nem szeretnénk feladni. Amiből nem engednénk egy jottányit sem.
Hányfelé szakadjunk: munkahely, civil szervezet, fodrász, fogszabályzó, sport, zenetanár, pszichológus, személyi edző, hosszú hétvége, külföldi nyaralás, játék és táborok, koncertek és vetélkedő közt? Hova vigyük? Kire bízzuk? Mennyibe kerül? S ha egy évben csak kétszer találkozunk, akkor ki kit nevel? S ha egyszer gyalog megy iskolába és nem lesz nála a legújabb iPhone, akkor a guta kerülget, mi lesz vele.
Annyira körbebástyáztuk magunkat „földi” garanciákkal, nem maradt hely a követelményeket támasztó, próbára tevő szeretetnek, a bizalomnak, a ráhagyatkozásnak. S főleg az együtt töltött időnek. Az erélyes, szentéletű jó példának…
Pedig a gyermeknek ránk van szüksége. Ha az életet utasítjuk vissza, magát Istent lökjük el magunktól. Magunkat bálványozzuk. No, ez lett a valódi elidegenedés. Ahová a 21 század elejére eljutottunk. Nemcsak azt nem tudjuk megadni neki, amit esetleg mi nem kaptunk meg gyerekkorunkban, hanem belegabalyodtunk saját önző, eltorzult, irreálisan feltupírozott vágyainkba, és azt is elveszítjük, amit Isten ingyen, ajándékba adott.
Akkor meg mit ajándékozunk tovább? És kinek?
Sebestyén Péter
Kapcsolódó
A román kormánynak sehogy sem sikerül itthon tartania polgárait
