KultúraPublicisztika

Útépítés – Jól van ez így?

Sztráda és advent

December elseje közeledtével nagy a médiafelhajtás a Torda- Szászsebes autópálya 1-es szakaszának átadása körül. Az elvtársak ugyanis megígérték, hogy mindenképp megnyitják. hatodikáig biztos. Hiszen választások idején még a vírus is leáll…

Az építés ugyan már 2016-tól elkezdődött, két éve át kellett volna adni, de az olasz Pizzaroti fővállalkozó nem nagyon sietett vele. Tehette is, hiszen a román útügy által közrebocsátott megvalósíthatósági tanulmány (románul: SF, azaz: studiu de fezabilitate) csapnivaló volt, a kifizetések késtek, a miniszterek és az útügyi vezérek ’húzd meg-ereszd meg’ játékot űztek vele. A terület kisajátítások is rendre elakadtak, a villany- és gázszolgáltatók ráérősen halogatták a vezetékek elköltöztetését, és a cég is alig tudott kétszáz munkást toborozni. Közben még egy, a pálya útvonala mentén lakó család is kikényszerített peres úton tőlük 70 ezer eurót, amiért túl közel van a pályatest és az építkezés zaja zavarja a lakók csendjét…

Fél évig le is álltak a munkálatok. Így aztán újra kellett tervezni az egészet, a kivitelező adósságai felgyűltek, és ő is beperelte az államot. A bíróság neki adott igazat, és a felhalmozott hátralék kifizetésére kötelezte a román hatóságokat. Ez év nyarán kezdett pislákolni egy kis remény, hogy talán év végére elkészül a 15 kilométeres szakasz három csomóponttal, néhány híddal, átjáróval, viadukttal megfűszerezve. Ez sem volt egyszerű, mert a pénzügyminisztériumnál dolgozó aktatologató hivatalnok hirtelen beteget jelentett és három hétre szabadságra vonult. Sok kopogtatást és telefonálást követően a jelenlegi szállítási miniszter vette kezébe a dolgot, rácsörgött a pénzügyes kollégájára, nézzék már át a mappát, rendben vannak-e az iratok. Így jutott egy kis pénzhez a cég – ami valójában nem is olyan jelentéktelen összeg, hiszen 100 millió lej, ahajt több mint 20 millió euró volt a tét. (A szerk.megj.) Ekkor már augusztus vége volt. De legalább behajtotta az államtól a tartozását.

Most nagy a hórukk, hirtelen az alvállalkozók is elkezdtek dolgozni, sőt a világhírű Strabag is két hete éjjel-nappal teríti az aszfaltot. Talán december elsejére, de mindenképp idén karácsonyig megnyitják ezt a szakaszt, amelynek több attrakciója is van. Például az északi csomópont, Gyulafehérvár előtt, amelynél ez az óriási vashíd emeli át az autópálya fölött a volt megyei utat, aztán a kőből kirakott híd összekötő támfal Alsóváradja (Oarda) és Lombfalva (Limba) környékén, és nem utolsó sorban a szászsebesi csomópont, ahol a pálya hat karjával kapaszkodik bele az A1-es (Szeben-Nagylak) autópályába és az E81-es országútba.

Az már csak külön érdekesség, hogy Gyulafehérvár polgármestere csak úgy írta alá az építkezési engedélyt, ha a város déli kijáratánál, a terelőútról is lesz egy körforgalmas le- és felhajtó csomópont, hogy végre megszűnjék a zsúfolt reggeli és esti áthaladó forgalom.

Történetesen épp egy szeméttelepen vezet át a déli kijárat, amelyről a Fehér megyei hatóságok a kommunizmus óta ‘nem is tudtak’, nem találták a papírjait, így aztán a cég megunta, hogy a hatóságok folyton egymásra vetnek, és buldózereivel félretolta az útból a szeméthegyeket, amelyek most dacosan díszelegnek a pálya mentén.

Egy helybéli civil rajongó drón-felvételeinek köszönhetően én is szinte napi rendszerességgel nyomon követhettem a fejleményeket, és sokszor nagyon elgondolkodtam a látottakon. Ahogy nálunk felé szokás, ennél az építkezésnél is sokszor a szervezetlenség, a ’hagyjad, eresszed, csak menjen a munka’ jeligével kapkodnak, fejetlenül, a minimális munkavédelmi szabályokat be sem tartva hazardíroznak az emberek. Valahol aztán mindenki megalkuszik a helyzettel, enged a az előírásokból. Az eszményiből. Majd csak lesz valahogy. A politika pedig keményen beletenyerel, rátelepszik, sőt a maga érdemeinek állítja be, hogy lám, íme, ez is megvalósult a mi kormányzásunk alatt.

A sofőröknek mindenképp jobb lesz, de úgy tűnik 2020-ban is ott tartunk, hogy csak ímmel-ámmal, tessék-lássék teszünk valamit a közös jó érdekében. Ha van pénz, azért, hogy hamar költsük el, hisz jár le a pályázat és el kell számolni, ha nincs, akkor meg minek. Úgy is jó. Ahogy fizetgetnek, úgy dolgozgatunk…

Hogy jön ide mindehhez az Advent?

Hát úgy, hogy az útépítés komoly munka. Vannak szabályok. Erőfeszítést, odafigyelést igényel. Nem tehetsz mocsárba aszfaltot, alap nélkül nem építhetsz hidat. Be kell tartani a határidőket, a minőségi szabványokat. A természet erőit, követelményeit tisztelni kell. Az alapanyagot, a türelmet nem szabad kispórolni. Nem aszfaltozhatsz fagyban, nem szigetelhetsz esőben, nem csinálhatsz mindent egyszerre. Vannak munkafázisok, lépcsőfokok, amelyeket nem lehet elfuserálni. Be kell tartanod az előírásokat. Büntetlenül nem ugorhatsz át a kerítésen… Vannak munkák, amelyeket nem szabad összecsapni akkor sem, ha a végén az aszfalt vagy a beton eltakarja.

Ahogy a gyergyói székely a görbe deszkával mondaná: majd a szeg odafogja… Mert alig telik el néhány év, s máris mutatkoznak a repedések, szivárgások, gödrök, megcsúszik az építmény, hullámos lesz az úttest, és nem lehet rajta biztonságban közlekedni. A megjavítása pedig kínos és igencsak drága.

Imaéletünkben, de talán közösségi-egyházi életünkben is azért nem látszik a lelki fejlődés, az előrehaladás, mert – talán a kommunizmus hatására, talán a bűn inerciája miatt – folyton megelégszünk a kevésbé jóval, elég a kevesebb ima, a ritkább szentgyónás, a minimális perselypénz vagy egyházadó, a takaréklángon tartott buzgóság. Mintha túlságosan könnyen megengednénk magunknak a félrelépéseket, a szabálytól, az erkölcsi követelményektől való eltéréseket. Mintha egyre több engedményt csikarnánk ki Istentől, hogy nézze el nekünk, elégedjen meg ennyivel. Így aztán a felelősség alól is könnyebb a kibújás. A jelen körülmények, a konjunktúra, csapongó hangulatunk mindig határt szab buzgóságunknak, letorkolja lelkesedésünket. Mert azt hisszük, ’Isten úgyis irgalmas, úgyis megbocsát’… És különben is, ‘hol van az én szabadságom’? Én még ‘egy kicsit szeretnék élni’…!

Készítsétek az Úr útját! Egyengessétek ösvényeit! Az útépítés jól példázza, milyen komolyságot igényel tőlünk is a Krisztus-követés. Tudatosan, fegyelmezetten és örömmel építeni Isten országát, bármilyenek legyenek a körülmények.

Ha csak a magunk útját járjuk, ha csak a magunk karrierjét építgetjük, hol jön el, hogy jön el hozzánk az Úr? És ha mi ilyen hozzáállással építjük földi országútjainkat, – melyeken 130-cal száguldoznánk, – hogyan várjuk el Istentől, hogy jöjjön, vigasztaljon, szeressen? Ilyen komolytalanul épített, úttalan utakon egyáltalán elérkezhet-e hozzánk az Üdvözítő?

Sebestyén Péter

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb