Azt is mondhatnám, hogy „nem ilyen lovat akartam”, de mégsem, mert szomorú az a nóta, amelyben refrénként benne volt anno, még mielőtt szállóigévé lett volna. Úgy gondoltam, hogy Magyarországon lesz egy gyengécske jobboldali kormány kisebb Fidesz-aránnyal, mint korábban, de markánsabb Mi Hazánk-jelenléttel, hogy meglegyen a többsége. Nem képzeltem el kérharmadost, mert az luxus az országgyűlési garnitúrának, hanem egyszerűt.
Másfajta vízióm volt pár nappal korábban. És lám: nem úgy történt, hanem épp az ellenkezője vált valósággá, olyan a Fidesz eredménye, amilyent a Tisza Pártnak szántam, a jobbik pedig hozza, hozta a formáját, abban az arányban, ahogy azt elképzeltem, a másik két formáció a Kutyapárt (MKKP) és a Demokratikus Koalíció (DK) pedig csak szennyeződésként volt jelen és azért, hogy kicsit zavarja a vizet, meg a választót. Egyiknek sincs komoly állampolgári háttere.
Nem voltam közvetlen haszonélvezője ennek a tizenhat esztendőnek, amelyet Fidesz-éraként tartunk nyilván, viszont – generációs alapon – valamelyest a magaménak éreztem a politikájukat. Nyilvánvaló, hogy tetszett olykor a retorikájuk és a törődésük. Szerettek a Székelyföldre járni. Együtt vénült velünk a vezérkara. Ki nem állhattam viszont azt a gyakorlatot, ahogyan holdudvart építettek maguknak ideát. A gazdasági élet, a civil társadalom, a kisebbségi politizálás, a versenysport, a történelmi egyházak, a kultúra minden területét átszőtte a narancssárga fonal. A bő másfél évtizedben olyan arrogáns klientúrájuk alakult ki ideát, amely bomlasztó magatartásával messze felülmúlta a magyar kormányzati berkekben tapasztalt büszkeséget. Az volt az igaz ember minálunk, a „fidesznyik”, aki rendelkezett bizonyos kapocsolatokkal; az volt a „jó társaság”, amelynek köreiben megvoltak a személyes kapcsolatok a kormányzati intézményekkel, azok tisztségviselőivel, és megszokták, hogy csurran-cseppen, lehull valami, ha egy kicsit sírnak… Túl mindezen volt rengteg pozitívum is, hiszen kialakult egy nyilvános és elérhető pályázati rendszer is, amelynek segítségével igen sok elképzelés megvalósulhatott, amelyek egy része másképp vissza-visszatérő álom lehetett volna csak. Figyeltek a tömegek aljára, a népre is egy kicsit.
Ez a párszáz vagy egy-két ezer ember – „rommamgyar” honfitárs – a következő hetekben-hónapokban erősen hiányolni fogja a kapcsolati háló elrongyolódását és a támogatási rendszerek változását Transzilvániában. Valljuk be, megszoktuk, teljesen magától értetődőnek véltük, hogy ez van, hogy „kérni kell és adatik” (Máté 7,7). A másfél évtizedes sekélyes elkényelmesedést követően most újra el kell gondolkodnunk azon, hogy képesek vagyunk-e kitalálni önmagunkat, azt a környezetet, amelyben minden(n)ek ellenére élünk és működünk… Olyan szintű gazdálkodásra van szükség a falvakon, amely hasznot termel. Úgy kell(ene) működnie a belső piacnak, hogy abban minél gyérebben tűnjenek fel a nemzetközi kereskedelmi láncok „kozmopolita” ócskaságai, a számlázóprogramok és a (külföldi) bankok. Úgy kellene üzemeltetni a színházainkat, hogy csak hazai erőforrásokból és a közönség szeretetéből tudjanak/ legyenek képesek élni és lenni. Higyjünk abban, hogy történelmi egyházaink gyülekezeti közösségei, a testi és a lelki templomok saját kebelből származó hittel, önként felajánlott jószándékkal, filléreinkből élhetnek majd tovább… Hogy olyan igazi literatúra „íródik”, amely eljut az olvasóig, majd spontán módon hat és beépül a lelkekbe.
Ami a Tiszát és társaságát illeti, ott nagy a baj. Nem irigylem őket. Erősen túlnyerték magukat. Protest-szavazók vitték be őket ilyen magas létszámban. Birkasereg tódul be a Parlamentbe. Egyelőre olyanok, hogy csak a lázongás és az elégedetlenség tartja őket egyben és a kölcsönadott vezérkos. Ez a felállás nem lesz tartós, hiszen igencsak színes. Marakodás lesz, félreállás, egymás felzabálása. Mert az okos és jóravaló emberek mellett vannak köztük álcázott farkasok, meg egyéb vadak… Olyan szakterületeken kell majd dolgozniuk, amelyeket jóformán nem ismernek. A másik nagy hiányosság, hogy alig látni soraikban a népet. Olyan igazi izét…, hogyishívjákot, aki vidéki és magyar. Azt a masszát keresném, amelynek tagjai dolgoznak, izzadnak, aggódnak, többnyire falvakon élnek, alkotnak valamit fáradságos munkával. Esetleg proletárok. Ki emlékszik még erre az egykor fennen hangoztatott kategóriára?!… Túl sok az aszfaltbetyár. Túl sok a belvárosi. Túl sok az „urbánus” és a „digitális bennszülött”. Túl sok ott az inproduktív értelmiségi.
Olyan négy évet vártam Magyarországon, amely alatt megerősödik a keresztény és demokrata értékrendet valló jobboldal – leveti magáról a narancssárga sallangot – , és rákényszeríti, meghunyászkodásra szabályozza a Tiszát, az ellenőrizhető mederbe kényszeríti vissza és kijáratja vele az élet iskoláját. Mert – sajnálatos módon – én ilyen vagyok. Ókonzervatív dinoszaurusz. Aztán jöhettek volna az „új idők”.
Az eredmények nem véglegesek. Tovább informciók a Választás.hu oldalon találhatók!
Úgy látszik azonban, hogy a liberálisnak tartott irány a nyerő, amelyen haladni lehet az Európai Egyesült Államok iránt. Nem olyan világban élünk, amelyben a józan ész, a hit vagy a becsület dönt. Ez már poszt-demokrácia. Poszt-apokaliptikus Európa-féleség. Talán vissza sem lehet innen térni a jobbik oldalra. Izzadságos munkával sem. Vagy talán mégis? Esetleg csak reménykedni, s bele nem törődni a változtathatatlanba? Ki-ki a maga birtokán. A maga háza táján.
Ez az a huzatos történelmi pillanat, amikor hajunkat megmarkolva kell kiemelnünk magukat a posványból. Volt ilyenhez szerencsénk életünkben. Az előttünk járóknak ugyanvalóst. De a gyermekeinkenek és az unokáinknak sem lesz egyszerű.
FRISSÍTVE!
A Tisza-kormány minden magyart képviselni fog – jelentette ki Magyar Péter vasárnap este Budapesten, pártja eredményváró rendezvényén.
Ugyanakkor távozásra szólította fel a köztársasági elnököt, míg a miniszterelnöktől azt kérte, ettől a naptól kezdve ügyvezető kormányfőként dolgozzon… Tovább
