Este hét óra volt, péntek este. A gyerekek szöszöltek, élvezték a ritka pillanatot, hogy négyen vagyunk, pedig indulniuk kellett volna már az apás hétvégére. Aznap délután épp sétálni voltunk a zöldben a ritkán látott unokatesókkal, és a kicsi, édi kutyával, aki épp második napja volt nálunk.
Igen, a kutyus, aki nem csak kinézetre, de nevében is az: Édi. Épp akkora, mint a kislányom kedvenc plüsskutyája. Egy barátnőm helyett pótmamáskodunk vele úgy egy hónapig, amíg a gazdi külföldön van. Mert hát évek óta hallgattam a gyerekektől: „Mikor lesz már végre kutyánk?”… Tovább
Hirdetés
