Manapság ellepték a világhálót a szakemberek, a tanácsadók, az influenszerek. Akiknek már tízezer követőjük van, azoknak a net is fizet, sőt egy PR munkához valóságos ajánlólevél egy ilyen rajongói háttér.
Keresztény körökben sem ritka, hogy ilyen vagy olyan atyához, lelkiséghez, szenthez, lelki szakemberhez folyamodunk, akinek tetszik a stílusa, aki sokat gügyög és lelkizik, ki- és bemagyaráz, akárcsak a szektások, míg aztán ész nélkül, érzelmeinkre, vagy ösztönös megérzéseinkre hallgatva szállunk virágról virágra, csipegetve innen is-onnan is egy-egy életvezetési tanácsot.
Kedves testvérek, ma este én is felcsapok lelki influenszernek, és néhány jótanáccsal szolgálok. Igaz, hogy nemrég egy pszichológus azt nyilatkozta, hogy nem szabad tanácsot adni, csak kalácsot… De hát a kereszténység nem jótékonysági szervezet, hanem elsősorban Krisztus követésére tanít és hív mindnyájunkat.
1. Az első tanácsom az lenne, hogy szeressünk jól. Mert sajnos lehet rosszul is szeretni. Elnagyolva, felületesen, félszívvel, képmutatásból, önző módon, hátsó szándékkal is. Általában a végletekben szoktunk járni. Gary Chapman öt szeretetnyelvét sokan ismerik… (elismerés, szívességek, testi érintés, ajándékok, minőségi idő) – ebből a modellből kiderül, hogy ha nem vagyunk a másik hullámhosszán, nem csavarjuk szeretetünket az ő frekvenciájára, nem fogunk hatást elérni, bármilyen jó szándékkal is tettünk. Ez egy kicsit az önmagunkból való kilépés is. Amelyet néha nem látványos, hanem apró de szembetűnő módon tudunk és kell gyakorolnunk. Vagyis úgy szeretni, ő tapasztalja is meg szeretetünket. S ez egy állandó tanulási folyamat. nem magától értetődő, hogy őt ismerjük, hogy őt kiismertük és megszokjuk, hogy ő ilyen. Ahogyan Isten szeretetében is mindig van újdonság, megismerhető , meghódítandó titok és meglepetés.
• Jenő és Joli lelkesen beszélgettek, amikor Jenő egy pillanatra elhallgatott, elővett egy fehér zsebkendőt a nadrágzsebéből. Kihajtogatta, majd kifújta az orrát. Joli zavartalanul beszélt tovább. Néhány erőteljes fújás után, az élek mentén gondosan visszahajtogatta a zsebkendőt, míg végül eredeti formájába nem került, majd visszatette a zsebébe. Mikor ismét Jolira nézett, az asszony elnémult. Tátott szájjal nézett Jenőre. Nem hitt a szemének, s ezt tekintete is elárulta. – Valami baj van? – pillantott oda kérdőn Jenő. – Mindig ugyanígy visszahajtod a zsebkendődet, miután kifújtad az orrod? – Igen, de mi a baj ezzel? – Hát csak az, hogy huszonöt éve vagyok a feleséged, de sosem vettem észre, hogy orrfújás után visszahajtogatod a zsebkendődet. – És? – Csak annyi, hogy mikor ruhát mosok, és megtalálom a zsebedben a szépen hajtogatott zsebkendőt, azt hiszem nem is használtad, ezért mosás nélkül visszateszem a fiókba. Erre Jenőnek esett le az álla. Néhány perc múlva felkiáltott: – Most már értem, miért kellett annyit vesződnöm a szemüvegem törölgetésével! (Bruno Ferrero története)
• Egy ember vett magának egy nadrágot, amiről kiderült, hogy a szára négy centivel hosszabb volt a kelleténél. De megtetszett neki. Arra gondolt, otthon három nő is akad, valamelyik csak felvarrja s megigazítja. Odahaza felakasztotta a nadrágot, majd kiment a konyhába feleségéhez és előadta a kérését. De az asszony nem volt a legjobb kedvében, s nem is vett róla tudomást. Aztán az anyósához fordult. A mama épp keresztrejtvényt fejtett, nem akarta, hogy zavarják. Így nála sem talált megértésre. Találkozott a lányával is, az éppen a barátjához indult, ő is hamar lerázta az apját. A háromszor kikosarazott férfiban már annyira felgyűlt a bosszúság, úgy érezte, ezek a nők összeesküdtek ellene, mérge már haraggá duzzadt, ezért jó hangosan azt kiáltotta: – Éjfél előtt ne számítsatok rám! Jól bevágta maga mögött az ajtót s elment. nemsokára a feleségben felmerült a gondolat, csak tenni kellene azzal a nadrággal valamit, fogta s csendben felvarrta, majd visszaakasztotta a helyére. Az anyóst is elfogta a bűnbánat, gondolta jóváteszi a mulasztást, fogta a nadrágot, levágott belőle négy centit, majd visszaakasztotta helyére. Késő este a lány is hazajött a találkáról, eszébe jutott, nem ártana egy annyi időt szakítania és örömet szereznie az apjának, biztos jól fog esni, és ő is levágott a nadrágból négy centit…
Pedig mindenki jót akart. Először ugyan nemet mondtak, de aztán meggondolták magukat, mint az evangéliumi testvérek. Eleinte magukkal voltak elfoglalva, aztán elkapta őket a hév, a segíteni akarás. Innentől kezdve minden magától történik. Mi nem így vagyunk ezzel?
Szeretünk, de előbb, szeretlek, csak ne zavarj most, szeretlek később, de most nem érek rá, mert… – és apróságokból nagy kalamajka, konfliktus, veszekedés, csapkodás, harag születik. S ha azonnali visszautasítást tapasztalunk, kész a recept, hogyan álljunk bosszút, hadd érezze meg a másik… Sokszor azzal mutatjuk ki a leghamarább szeretetlenségünket, hogy megmondjuk az „igazságot”… De annak mi köze a szeretethez? Mert ott már nem a szívünkkel szeretünk.
Úgy szeretni, hogy vegye észre, ő is olyan, mint mi… Nem a különlegességet, a különállást hangsúlyozzuk, hanem a közös szerethetőt, ami bennünk van. A jóságra való készséget és képességet. Ebből születik az elfogadás, a megértés, a nagylelkűség, a kíváncsiság, az érdeklődés, hogy megismerjük egymást, hogy rácsodálkozzunk Isten titkára őbenne is. Addig tart bennünk a szeretet, amíg képesek vagyunk a másik titkát csodálni, fürkészni. Mert megismerni nem lehet soha. Ha azt hisszük, hogy igen, akkor az a szeretet halála…
• Antoine de Saint-Exupéry (1900-1944), A kis herceg írója fő hivatását tekintve pilóta volt az első és a második világháború közt Franciaországban. Gyakran repült az afrikai gyarmatok fölött. Egy alkalommal kényszerleszállást kellett végrehajtania a Szaharában. Rendkívüli helyzetében beduinok, bennszülöttek mentették meg az életét. Hálából meghívta ezt a három férfit Franciaországba. Ennél nagyobb kulturális sokkot alig lehet elképzelni: ezek az emberek soha nem láttak házat. És most egyszerre Párizsba érkeztek és szembesültek a világváros minden építészeti kincsével, sétányaival, közlekedésével. De csodálatosképpen mindezen látványok hatására is megőrizték nyugalmukat. Végül vendéglátójuk egy hegyi túrával lepte meg őket, az Alpokba vitte el őket. Számukra ez volt a lélegzetelállító tapasztalat. Az a vízmennyiség, ami ott, egy vízesésnél, egy perc alatt alázuhogott, elég lett volna arra, hogy otthon az egész törzset egy évre tiszta ivóvízzel lássa el. Ezek az egyszerű tiszta emberek annyira oda voltak a csodálkozástól, hogy nem voltak hajlandók továbbmenni. Mikor az író-pilóta megkérdezte, miért nem mozdulnak, azt mondták: ha ők otthon egy csodát átélnek, nem mennek tovább addig, amíg a csoda tart. Semmi pénzért nem akartak mozdulni, amíg a vízesés tart. Exupéry már minden érvét bedobta, próbálva őket indulásra bírni, végül szinte kétségbeesésében ezt találta mondani nekik: „– De hát ez már ezer éve így ömlik!” Ezt végre elhitték neki és így folytatták a túrát.
Döbbenetes ez a kép. Isten teljességéből élünk. Naponta rácsodálkozhatnánk az ő csodáira, mi meg rohanunk tovább. Megszokjuk, s azt hisszük így van jól. Isten bőséges szeretete kiapadhatatlan forrás. Csak meg kellene állnunk s rácsodálkozzunk, mint ezek a beduinok. És ösztönzést merítsünk belőle, hogy a szeretet nem fogy el, örökké tart. Nem lesz vége soha. Nemcsak egy darabig kell szeretnünk egymást, és őt. Nem mondhatjuk, hogy eleget szerettünk. A szeretetet nem lehet abbahagyni. Épp ez a szeretet lényege. Nem számítgatások eredménye, nem érzések, ingerek, impulzusokra adott válasz ez, hanem tudatos döntés. A kegyelem csodája. Ha a forrásból merítünk, minket is éltet.
• Svájc védőszentjének, Flüei Szent Miklósnak egyszer volt egy álma, amelyben a falu közepén látott egy házikót, ahol a konyhában, egy ládából hangos robajjal három nagy folyam tört elő: méz, olaj és bor. Ez a folyam olyan tiszta volt, hogy a föld minden egyes emberét egyszerre meg lehetne látni benne. És bármennyi folyt is ki a ládából, az mégis színültig maradt. A szent nem értette, hogy az emberek bár nehéz munkát végeztek a faluban és szegények voltak, mégsem mentek be a konyhába. Nem látott senkit bemenni, hogy ebből a kútból merítsen…
Reiner Maria Rilke (1875-1926) egyik versében is a régi kútról álmodozik, amit magára alkalmaz:
Csak kút vagyok, nem forrás,
belém folyik – én továbbadom,
ez teszi életemet víggá s derűssé.
Így élet én kút-életet,
naponta merítek erőt életemhez,
és folyton – boldogítón – tovább akarom adni,
amit a forrás ajándékoz az életemhez.
Kedves testvérek, ahhoz, hogy jól szeressünk, meg kell tapasztalnunk, hogy Isten itt van köztünk, bennünk, általunk. A Szentlélek munkájának hatására itt érjük tetten Őt, istengyermeki énünkben, lelkiismeretünk szavában, életünket megújító megérzéseinkben, a Biblia lapjain, szeretteink gesztusaiban vagy figyelmeztetéseiben, istentiszteleti alkalmainkon, magán- és közösségi imádságainkban, gyermekink mosolyában és tiszta szándékú érdeklődésében, az embertársak által szerzett meglepetésekben, életünk csodáiban. Sokan menekülnének, kicserélnék a házat, hazát, családtagjaikat, hogy boldogok legyenek, hogy szeretni tudjanak, hogy megtalálják Isten szeretetének lenyomatát életükben.
• Az orosz legenda szerint két szerzetes azt olvasta egy régi könyvben, hogy valahol a világon van egy hely, ahol az ég és a föld összeér, tehát nyakon csíphető a boldogság. Elhatározták, addig vissza se jönnek, amíg ezt a helyet meg nem találják. El is indultak, bejárták az egész világot, számtalan veszélyen mentek át, minden nélkülözést megismertek, minden kísértést megtapasztaltak, és elutasították, nehogy eltántorítsa őket a céltól. Azt olvasták abban a régi könyvben, hogy azon a helyen van egy ajtó, ott kopogtatni kell és belépni. Végül meg is találták, és beléptek. Remegő szívvel figyelték, ahogy az ajtó kitárul. Aztán tágra nyílt a szemük, amikor észrevették: a saját cellájukban találták magukat. Ekkor értették meg, hogy az a hely, ahol ég és föld érintkezik, nem a világ végén található, hanem ott, ahová az ember tartozik. Pontosan ott, otthon, ahol napi kötelességeinket teljesítjük, ahonnan nem menekülünk csak azért, mert máshol könnyebb vagy olcsóbb, ott, ahol elfogadjuk azt, ami vár minket, ami megadatott. Ott van ez a hely, ahol a föld és az ég érintkezik, ahol tapossuk a hétköznapi élet országútját, anélkül, hogy észrevennénk. Ez a hely a szívünk, ahol az imádság hatására akár minden nap Tábor-hegyi élményben részesedhetünk. És megtanulunk jól szeretni…
Kedves testvérek, talán nem elhanyagolható szempont – főleg a mai kommunikációtól hangos egyéni és közösségi életben-, hogy a szeretetről nem beszélni kell, szeretetet kimutatni nem kellenek olykor még gesztusok, szavak sem, elég a hallgatás. Az odahallgatás, a meghallgatás.
A mai nap szentje, Nepomuki szent János, a gyónási titok vértanúja példa arra, milyen az, amikor tudunk titkot tartani. Amikor tudjuk: mikor kell megszólalni, és hogyan, s tudjuk azt is, mikor kell hallgatni. Kalkuttai Teréz anyának egy meditációja pont a hallgatás értékéről szól. Ezzel zárom a mai elmélkedést.
A hallgatásról
Uram, állíts szájam elé őrséget és ajkam kapujához rendelj védelmet! ” (Zsoltárok 140, 3)
A hallgatás szelídség,
amikor nem szólsz, ha bántanak,
amikor nem keresed a magad igazát,
amikor hagyod, hogy Isten védelmezzen téged,
a hallgatás szelídség.
A hallgatás irgalom,
amikor nem feded fel testvéreid hibáit;
amikor készségesen megbocsátasz anélkül, hogy a történteket felemlegetnéd,
amikor nem ítélsz, hanem imádkozol,
a hallgatás irgalom.
A hallgatás türelem,
amikor zúgolódás nélkül fogadod a szenvedést,
amikor nem keresel emberi vigaszt,
amikor nem aggódsz, hanem türelmesen várod, hogy a mag kicsírázzék,
a hallgatás türelem.
A hallgatás alázat,
amikor nincs versengés,
amikor belátod, hogy a másik jobb nálad,
amikor hagyod, hogy testvéreid kibontakozzanak, növekedjenek és érlelődjenek,
amikor örvendezve mindent elhagysz az Úrért,
amikor cselekedeteidet félreértik,
amikor másoknak hagyod a vállalkozás dicsőségét,
a hallgatás alázat.
A hallgatás hit,
amikor nyugodtan vársz, mert tudod, hogy az Úr fog cselekedni,
amikor lemondasz a világról, hogy az Úrral lehess,
amikor nem törődsz azzal, hogy megértsenek téged, mert elengedő neked, hogy az Úr megért,
a hallgatás hit.
A hallgatás imádat,
amikor átkarolod a keresztet, anélkül, hogy megkérdeznéd: Miért?
a hallgatás imádat.
„Jézus hallgatott.” (Mt 26, 63)
A Szent Antal nagykilenced is – mint minden más kilenced – ősmintája a Jézus Krisztus mennybemenetelétől a pünkösdig eltelt kilenc nap. Ez idő alatt Szűz Mária és az apostolok imádkozva és böjtölve várakoztak Jeruzsálemben a Szentlélek eljövetelére. A Páduai Szent Antal ünnepét, azaz június 13-át megelőző kilenc héten keresztül, keddenként sok katolikus templomban, főként a ferences templomokban a Szent Antal nagykilenced imádságot végzik.
A csíksomylói Kegytemplom YouTube csatornáján élőben és felvételről is követhetők a szentmisék.
