Sinka István novellái a magyar paraszti világ mélyrétegeibe vezetnek. Írásaiban a nélkülözés, a méltóság, a hit és a remény egyszerre vannak jelen. A cikk e prózavilág emberi és erkölcsi üzeneteit járja körül. Novellái sorsokról, igazságtalanságról és az emberi tartás csendes hősiességéről szólnak.
Az agrárcselédek, napszámosok és summások hétköznapjait saját bőrén tapasztalta meg. Számos írása tanúskodik erről, melyek visszaköszönnek A Fekete bojtár vallomásai című önéletrajzi életregényében is. Bár életének egy részét Budapesten töltötte, novelláinak helyszínei többnyire a legegyszerűbb emberek életterei, a tanyák, puszták, majorságok: Kocsordos, Kölesér-patak, Mezőgyarak-puszta, Kárászmegyer major, Belmegyer, Szákos-tanya, Ősipuszta, Pankota puszta, Gyapjúpuszta, Pajtpuszta, Csobánchíd-puszta, Radványpuszta, Tarcsai-suppa… a legegyszerűbb emberek világa. Sorstársai hiába gürcöltek napról napra, gyakran még a mindennapi betevőre sem jutott… Tovább
Sinka István:
NAPIMÁDÓ
Állok fenn a hegyen
s bámulom
a hajnal tündöklő zászlaját,
a győzelmes, piros fényt,
ezt a száz ágra hasadó, roppant vérszín rubint.
És a sárga
köveket alattam oltárrá széntelem.
Mert pap vagyok én ma, hű, aranysarujú,
napimádó táltos, aki
hószín palástomból a szívem
kitakarom és a mellemből a hegyre
vért csapolok a szent
felkelő nap elé:
az én népemért … Csudát
csorgatok ma a fényes arcú napra:
Őseim énekét és vert ezüst kehelyből
az aratók szent dalát
tömjénezem felé.
És itt maradok az
ígéret szaváig, itt fenn a hegytetőn.
Mert jaj,
remegve csókol a szerelmes lányajak
és az anyák
mellére cseppentett
élet méze kihűl; a fák
meddőn zöldülnek ki
az én véreim földjén
s a barázdán besüpped
a remény kovásza, ó!
S amíg meglengetem
hószín palástomat
s a roppant kövekre forró vért locsolok, – a
felkelő nap fénye,
mint égi kegy szétterül;
rügyek pattannak szét és
zengő akkorddal búg a forrás orgonája:
a legtisztább zsoltár.
S a kőmáglyán
vakítón az ígéret fellobog.
Aranysarumat ekkor
felcsatolom és
indulok a hegyről le a
véreimhez
és viszek
a lányajkakra
lángerejű csókot,
az anyák mellére forró,
édes tejet, a fák
rostjaiba
gyümölcstermő erőt,
és viszek
az én véreim földjére
a bronzkarú aratóknak
millió, fénylő, tengernyi búzakalászt.
(1939 k.)
Kapcsolódó:
