Fölöttébb izgalmas, amiket Edgár időnként elmesél. Látom, látjuk, hogy irodalomban, zenében, táncban, vívásban, gasztronómiában alkot és működik. Mindemellett sokat utazik, amikor teheti „profi világvándorrá” változik. Időnként megszólal a „kulturális anomáliák” kapcsán is.
Van egy barátom, Gagyi Dénes, – meséli – , aki hangszerkeszítő, barokk lantot és gitárt épít. Az országban még csak egy ilyen mester van, mint ő. És gyönyörűen jatszanak mind a ketten. Dénesnek van mintegy 200 hangszere otthon, kész múzeum.. Sajnos, pártfogás és vásárlói érdeklődes híján egyedül nem tud hangszermúzeumot nyitni. Nem tagja semmilyen klubnak, nem tart fenn szorosabb kapcsolatot vállalkozókkal, egyházi személyekkel vagy politikusokkal. Ő hozott nekem három évvel ezelőtt több hangszert, hogy próbáljam ki őket. Azóta ez a szenvedélyem, ma már 11 hangszeren zenélek.
Valahogy nem tudtam, hogy erre képes vagyok, hogy ennyire érzem a zenét. „Fésűmuzsikával” és a dorombbal Mozart-, Weber-számokat tudok játszani, anélkül, hogy különösebben megerőltetnem magam. A zene ott a fülemben, a fejemben… Ez nem lehet véletlen! A lányom négyévesen kezdett zongorázni, ma hegedűversenyek nyertese és továbbra is kiválóan zongorázik. A fiam is zongorista Japánban. A lányom sem kellett megeröltesse magát, hogy blockflötével jatsszon, első hallásra, első probálkozasra!… Nekem fél óra, rosszabb esetben egy óra kellett, hogy dalokat másoljak videofelvételekrpl, hogy citerázni tanuljak, és magam is videót keszítsek, amit szórakozásból feltöltöttem a világhálóra.
Ez a hangszertanulás olyan, mint a nyelvtanulás. Hogyha hármat tanulsz egyidőben, akkor az teljesen más agyműködést eredményez… Egy nyelv tanulása csak lebutítja az embert! Nálam a ‘turbó-funkció” három-öt nyelvnél működik. És ugyanennyi hangszernél!
Közben elgondolkodtam, hogy honnan öröklődhetett ez a tehetségem?… Nagyanyám hegedűlt, az egyik nagynéném ugyancsak, a lánya zeneiskolát végzett.. Nálunk majdnem mindenki muzikális a famíliában. Volt feleségem fuvolázott, zongorázott, második volt feleségem szintén, sógorom zongorázott, nem vérszerinti rokonok, nyilván, de akkor sem lehet véletlen, hogy vonzalmak alakultak ki köztünk anno.
A zene agyserkentő terápia, kihat más szakteruletekre is. Aki nem zenél, az teljesen más teljesitményt nyújt. Vésővel-kalapáccsal kell magát mentálisan alakítsa. A mi iskolai rendszerünk – szerintem – nagyon elavult, de sosem volt igazán jó, mert nem vezették be a sakkot és a zenét már első osztalytól kötelező tárgyként. Nem ismerték fel eléggé ezek áldásos hatását. Sokan úgy vélik, hogy egyből zongorázni, gitározni, hegedülni kell. Ez a szemlelet téves. Olyan, mintha valaki egyik napról a másikra feketeöves bajnok akarna lenni valami keleti küzdősportban. A növendékek az iskolában úgy húzzák a vonót, vagy kalapálják a billentyűket, mint idomított cirkuszi állatok – bocsánat a kifejezésért. Nem érezni rajtuk, hogy ösztönösen zenélnének. Hogy lenne átélés bennük.
Előbb a pásztorfurulyával kellene kezdeni, mindenféle dobbal, „ösztön-hangszerrel”, hogy valamiféle alapot teremtsünk a komolyabb hangszereknek. Elő kell készíteni a fejekben a terepet.
Masik probléma., hogy van ugyan a városunkban, Székelyudvarhelyen egy zeneiskola, de nincsenek zenés lokálok, csárdák, ahol különböző irányzatokban játszanának – népzenét, countryt, dzsesszt – , minden település kicsi New Orleans lehetne, számos zenehallgatási és zenélési kehetőséggel. Pedig sok képzett zenészünk lenne. Ők azonban többnyire felnőtti pályájuk során elköltöznek.
Voltam vendégként előadó a Tűzvarázs zenekarban – a nyitóképen a fotó jobb oldalán állok – , aztán Gagyi Dénessel megalapítottuk a Diomede együttest. Néha muzsikálunk itt-ott, ha hívnak. Leginkább azonban sehol, mert nem hívnak. Kárpótlásként, kikapcsolódás gyanánt olykor elmegyünk zenekedvelő emberekhez, összeülünk, beszélgetünk, zenélünk, improvizálunk.
A muzsika szebbé, jobbá teszi az embereket. A zeneszeretők emocionális oldalról közelítik meg az életet. Náluk örök tavasz van.
