Most, a fesztiválszezon végén, mikor Erdély- és Székelyföld-szerte igencsak őrizzük és ápoljuk, tesszük-vesszük a hagyományt, s mindenről megfeledkezve, azt hisszük, hogy jól vagyunk, hogy megmaradunk (!), iskolakezdésre, meg egyebekre készülünk, jóformán fel sem tűnt, hogy a másik aláírásgyűjtésünknek is annyi, mármint a Minority SafePack nevű kezdeményezésnek, amelyet oly kitartóan népszerűsítettünk és duzzasztottunk oly sokan akkorára, hogy érvényes legyen.
Ami várható volt: az Európai Unió Bírósága – a zombik egyik gyülekezete – múlt csütörtökön a Minority SafePack kezdeményezés ügyében elutasította a fellebbezést, és ismételten helybenhagyta az Európai Bizottság döntését, amely szerint nem kíván jogalkotási javaslatokat benyújtani az európai polgári kezdeményezés alapján.
Úgy gondolják azok a hölgyek és urak, hogy ami van, az rendben levő és tökéletes. Vissza kell rendelni a nemzetállamok jogalkotási keretébe mindent, nehogy sérüljön egyik szuverén ország sem a boldogságos Schengenen innen és túl. Hogyha a mi hazai bíráink és ügyészeink is elrugaszkodtak a valóságtól a maguk kiemelt nyugdíjakkal kibélelt/ felbérelt kasztjában, akkor ’azok’ sem lehetnek különbek. Nem nézem meg, de bizonyára bőven apríthatnak sovány tejükbe zabpelyhet, müzlit, meg mindenféle vitamint, ajzó- és nyugtatószert, hogy még sokáig szolgálhassák ’azt’ az európai eszmét, amelyet állítólag képviselnek, védenek, s amelyért lobbiznak. Feltételezem, hogy titkos kibicelés is van, valakik súgnak nekik. Olyan ez, mint volt a vörös szocializmus, amely tökéletesnek és végtelennek álmodta magát. Csak úgy ment bolondul a 2000. esztendő meg a szakadék iránt… Anno adtak volt nekünk tanáraink kényszerűségből olyan feladatokat, hogy firtassuk a jövőt. Mind néztünk-figyeltünk, de csak vérvörös köd meg füst tünedezett fel, és marta könnyesre a szemünk. Aztán lett, ami lett. Semmi sem valósult meg belőle, de a lelkeket máig roskasztják a romok.
Hogy biztosak legyünk, ugye, volt még egy miénk-féle aláírásgyűjtés – azt is mi kezdtük – a régiókért. Kétszer szöktünk neki, de mind a kétszer seggre estünk, és a petíciók is visszapattantak ama Európa faláról, amely – nem győzöm hangoztatni – nem a miénk, nem a hazánk, nem barakk, nem óvóhely. Az Európai Unió, meg a bírósága, az intézményei nem egyebek logisztikai központok rendszerénél, amely elsősorban gazdasági haszonszerzéssel foglalkozik. Nyilvánosan és rejtetten, lobbikkal, reklámokkal, burkolt és titkos eszközökkel arra törekszik, hogy minél nagyobb hasznot zsebeljen be, s azt úgy, hogy kezet se kelljen tenniük a főrészvényeseknek semmire, a brókerek tologatják a bábukat, s a piacon, meg a harcmezőkön mi vérzünk, a még élő állampolgárok…
Mit tehetnénk?… Felhorkanunk, mert fáj. Tulajdonképpen 50 millió társult európainak tragédia – az 500 millióból –, gyakorlatilag minden tizedik EU-honfitársban sajdul valami – a furcsa „fíling”, amely nem azt vetíti ki a lélek falára, hogy „Mene, tekel, ufárszin…”, hanem sokkal súlyosabbat: „Átölel a furcsa didergés:/ egy angol dal lesz egyszer a hazám” – Király László sorai ezek, az Erdélyi ősz című versből, amely a múlt évezred nyolcvanas évei óta világít bennem. És fekete fénnyel fáj…
Az Európai Bizottság szerint a szóban forgó polgári kezdeményezés érintette területeken – a regionális vagy kisebbségi nyelvek jelentőségének biztosítása, illetve a kulturális és nyelvi sokszínűség előmozdítása – eddig megtett intézkedések elegendőek a kezdeményezésben megfogalmazott célkitűzések eléréséhez. A Bizottság válaszában azt is hozzáteszi, hogy sem az Európai Unióról szóló szerződés, sem az Európai Unió működéséről szóló szerződés nem nyújt jogi alapot a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos jogalkotáshoz.
Ráadásul ez nem az első olyan eset volt, hogy egy uniós intézmény – kompetenciahiányra hivatkozva – nem kívánt a nemzeti kisebbségek kérdésével foglalkozni. Így jogosan merülhet fel a kérdés: az Európai Unió miért kerüli a nemzeti kisebbségek kérdését? Ld.: Kisebbségek az Európai Unióban
Ha jobban körülnézünk a teljes öreg kontinensen, akkor még találunk másik 20 millió embert, 37 nemzetiséghez tartozva, aki nem álmodhat anyaországról, mert „olyanja” nincs neki. Nem bocsátkozom részletekbe, ugye ott van a baszk-, a katalán-, meg a „satöbbi” etnikum. Ezek eléggé nagyok, akár nemzetekké is válhattak volna, ha nem teng túl anno a francia, meg a spanyol gőg… Hetven millió az ötszázból…
Én úgy gondolom, hogy a nemzetállamok kora lejárt olyannyira, hogy párhuzamosan szükség lenne az őslakosság körében mindenféle etnikai és kulturális autonómiákra, ha valóban jót akarunk, ha egyáltalán figyelembe vesszük a polgárok konfortérzetét és szabadságjogait. Mert amennyiben ez nem történik meg, akkor jönnek az újak, az agyonsimogatott tájidegenek, akik aztán majd kiharcolnak és elvesznek maguknak mindent, széttépdelik, a maguk elvárásaihoz igazítják ezt az öreg kontinenst, ahonnan annyi jó, de ugyanakkor a bigottság és a perspetívátlanság zöme fakad. Olyan korban élünk, amikor a vezető elit elaljasult…
Az Európai Unió őshonos kisebbségei álmodozhatnak bármiról. Azt megtehetik. Egyéb? Egyéb semmi. Ajánlás szintű minden, mossa is kezét a sok törpe Pilátus. Nekünk azonban a megmaradás lenne az egyik feladatunk. Az a legjobb lázadás?… De minek, ha közben kicserélődik minden a fejünkben, s ott zúg belül az angolul gajdolt dal, a pentatónia, meg a hímzés, a motívum nem érvényesíthető, vagy csak buta tetoválás, amelyet nem képes megfejteni a külső szemlélő, de immár a viselője sem…
