Meghökkentő lehet a cím, mert eddig, mondhatni évtizedek óta, csak ódákat zengedeztem az olvasásról. Viszont ugyanezen évtizedek alatt kristályosodott ki az is, amiről ma írni fogok. Azt, hogy milyen előnyökkel jár az olvasás, nem ismétlem el: minden könyvemben ott van a lenyomata, és nálam okosabb, szebb és több hajjal rendelkező emberek is csudaszépeket írtak erről, tessék mindet… elolvasni.
Professzionális és sokat olvasó olvasóként azonban rájöttem, hogy egyetlen szempontból mégis rossz, szinte káros az olvasás: a sok művel töltött idő (és akkor soroljuk ide nyugodtan a filmeket is) arra ösztönzi az ember agyát – hacsak nem tudatosan él élete minden másodpercében, de ugyan ki él így?, mutassanak nekem egyetlen embert, aki sosem révedt vagy andalodott el még vezetés közben, hogy aztán egyszerre szinte sikító öntudatra ébredéssel markolja meg a kormányt, és vezessen überélesen percekig, verejtékezve –, hogy megváltozzon a viszonya az élet dolgaihoz. Persze, sok életdologhoz való viszonyt megváltoztat az olvasás, és mindez dicséretes – viszont az nem dicséretes, hogy az olvasással, műélvezéssel trenírozott elme egy idő után elkezd… elkezd az élet dolgaiban is katartikus megoldásokat elvárni… Tovább
