Ha marosvásárhelyiekkel találkoztam a kilencvenes évek elején, pár mondat után mindjárt a márciusi eseményekre terelődött a szó. Furcsa dolgokat mondtak, és azonnal egyértelműnek látszott, hogy ott és akkor diverzióról volt szó, amelyet a háttérből azok szerveztek és irányítottak, akiknek egyáltalán nem volt érdeke, hogy a városban békében és egyetértésben éljenek az emberek. Vagy pedig a szervezett cirkusz “mindössze”arra szolgált, hogy a titkosszolgák ezáltal erősíttessenek meg az új állami struktúrában.
Többrétegű lehet a valódi ok, azonban a történészek és a társadalomkutatók – a társadalmi és a tudományos konszenzus mentén – még nem derítették ki a valóságot egyértelműen mindkét oldalon, illetve nem fogalmazták meg olyan kontextusban, olyan hitelességgel és olyan hangerővel, hogy az bekerüljön a közgondolkodásba és tankönyvekbe.
Fennmaradt a Román Kommunista Párt Maros Megyei Végrehajtó Bizottságának 1985-ből származó dokumentuma, amelyben előírják az asszimilációs politikát, Marosvásárhely etnikai összetételének mestreséges megváltoztatását. Annak ellenére, hogy Maros megye székhelyén (1968 óta) igen erőteljesen zajlott a románok betelepítése, s bevallottan az volt a cél, hogy fokozatosan átalakítsák a nemzetiségi arányokat a románság javára, 1989 decemberében a magyar és a román anyanyelvű lakosság tagjai közt, még a hatalmi hiátus napjaiban sem tört ki semmiféle atrocitás. Akkor kezdődtek a bajok, amikor román értelmiségiek, pópák, katonatisztek és a látens államvédelmi gépezet munkatársai a kulisszák mögül úgy kezdték irányítani az eseményeket, hogy közösségi szinteken minden megfertőződjék az emberi viszonyok terén, s a helyzet kedvezőtlenül alakuljon a magyarok számára, olyannyira, hogy, ha nem tetszik nekik ez az állapot, akkor hagyják el a szülőföldjüket, keressék másutt a boldogulásukat, a többség képviselői pedig kapják meg azokat a kulcspozíciókat, ahol tartósan berendezkedhetnek és részt vállalhatnak a Székelyföld fővárosának tartott szellemi központ lebontásában.
Az ördögi terv részben sikerült. Valóban magyarok ezrei hagyták el a várost, s a közlekedő edények törvénye szerint, helyüket mások foglalták el. Egyébként a román elit köréből is sokan eltávoztak.
A városban valósággal újra kell(ett) honosítani a magyar nyelvet az intézményekben és a kereskedelmi egységekben, valódi közelharcot kell(ett) vívni minden egyes magyar feliratért, minden kedvező intézkedésért, s miközben zajlik a térvesztés a magyar oldalon, ki kellene vívni mindazokat a jogokat, amelyek egyébként akár teljesen természetesek is lehetnének az évtizede itt is berendezkedett Európai Unióban. Az iparban létezett lehetőségek ma már a jobbára a nosztalgia tárgyköréhez tartoznak Vásárhelyen; úgy a magyar, mint a román lakosság aktív korú rétegei többnyire külföldön keresik a boldogulásukat, a nyugat európai rabszolgapiacokról hazahozott pénzüket meg multinacionális cégek bevásárlóhodályaiban költik el, s számukra már nem annyira a nemzetiségi értékek és érdekek fontosak, hanem előrébb való a fogyasztás bűvölete, a konzumidiotizmus, ahol nem számítanak a nyelvi sajátosságok. A frissen felnövekedett nemzedékek zöme pedig arctalan tömeggé vegyül vagy bomlik le, olyan szintre, ahol nem fontosak már a nemzeti(ségi) sajátosságok. Most a posztindusztrális korszak kohójában senyvedünk éppen.
Mindezektől függetlenül azonban “frontváros” még a hely. Még akkor is, ha a városnak magyar polgármestere van, és ugyancsak az RMDSZ adja – immár második ciklusban – a megyei tanács elnökét. Harmincöt év után ma egy olyan városba érkezik a látogató, ahol azt látja és tapasztalja úton-útfélen, hogy az 1990-es esztendő véres márciusának projektje sikeres volt, s a megroppant gerincű magyarság képtelen talpra állni. Itt ma más a gazda, s az alkalmazottak minimálbérért lapítanak, mert, ha nem tetszik, kívül tágasabb.
Vagy mégsem így van? Létezhet méltó folytatásuk az itteni “dolgoknak”?
Kapcsolódó:
„Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!”
Puczi Bélát személyesen ismertem. Évekig a Nyugati Pályaudvar környékén hányódott. Hol kimosdottan, hol nagyon leszakadtan. Látszott, hogy szívesen beilleszkedne a magyar társadalomba, de folyton szorongott nem is létező, vagy éppen lejárt papírjai miatt. Ez az élethelyzet lassan felőrölte az idegeit.
Amikor Bélának megjelentek az emlékiratai, éppen abban a nyomdában dolgoztam, ahol az élményeit rögzítő kis füzetet kiadták. Én világítottam le az ofszet-lemezeket…
Ha Marosszentgyörgynek jár a roma hős, akkor Vásárhelynek is járna nyolc
A budapesti Nyugati Pályaudvaron is látható az emléktábla, amelyen az áll, hogy Puczi Béla társaival megvédte a magyar tüntetőket a lincselni készülő tömegektől. Alatta a felirat: „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” Kincses Előd szerint viszont tudni kell, hogy 1990. március 20-án Puczi Béla be sem tette a lábát Marosvásárhelyre, ő Marosszentgyörgyön állt szembe a támadókkal sokadmagával, és utána hat hónap szabálysértési börtönt kellett elszenvednie, ezután pedig kiment Magyarországra… Tovább
