Székelyudvarhely megyei jogú város arról híres, hogy évtizedek óta megadja a módját annak, hogy megemlékezzék nemzeti imánk születéséről, azaz a Magyar Kultúra Napjáról. Ez így teljesen rendjén van: több napon át zajlanak a kapcsolódó programok, amelyek annyira-mennyire megmozgatják a legkülönbözőbb lakosságrétegeket. Ezek az események kiválóan illeszkednek a Kárpát-medence szerte zajló hasonló programokhoz, érezhetően gazdagítva azok sorát.
Az ilyenkor átadott Udvarhelyszék Kultúrájáért-díj arra is alkalmas, hogy felértékelődjék a székely anyaváros egyfajta központi szerepe, hiszen az elismerésben részesülők általában a vidékhez, ahhoz a mintegy 130 településhez kötődnek, amelyek ebben a tájegységben helyezkednek el, hagyományaik és történelmi beágyazottságukból fakadóan ide vonzódnak, vagy pedig az egykor volt történelmi székre sugárzik ki valamely városi intézményből a tevékenységük. Ebben az évben is sikerült három kategóriában elismeréseket adni a kiválasztott érdemes személyiségeknek. Ez helyes döntés volt.
Egyedi próbálkozásnak bizonyult az az ötlet, hogy 12 székelyudvarhelyi kórus 350 tagja vállalta a Himnusz közös eléneklését. Ez a fellépés január 22-én, este 6 órától kezdődően történt. Alkalomhoz illően. Volt körötte minden, fényjáték, kihangosítás, ahogy az a show-bizniszben szokás, hogy nagyobbnak/ impozánsabbnak tűnjön az egész izé, lehessen róla videófelvételeket készíteni, hogy azok aztán a fősodrú médiában és a kibertérben hirdessék a pillanat nagyszerűségét…
Nagy elégedettséggel nyugtáztam, amikor pár perccel 6 óra előtt megérkeztem a Művelődési Házba, hogy milyen sokan vagyunk, betöltjük a Koncerttermet, ahol az egy nappal korábban megnyitott Karácsony Ernő-kiállítást lehetett (újra) megtekinteni, de benépesítettük a két előcsarnokot, az előtéri kisebb kiállítótermet is. Becslésem szerint volt ott legalább ötszáz ember… A nagyteremben, ahol a himnusz éneklése után a díjátadót tartották, ekkor még csak kevesen ültek, főleg idősebbek, akik nem tudtak odakint lábon állva várakozni, vagy részt venni a szabadtéri eseményen…
Lezajlott a kórusok közös szereplése, s utána az a 350 ember – vagy annak nagyrésze – , dolgát befejezve, szépen hazament, mint aki megtette kötelességét, a „haza” és a „magyar kultúra” iránt… Egyébként az ad hoc 350 fős „egyesített dalárda” énekeseinek egy része – és ezt nem rosszinulatúan írjuk – valamiféle „tátika-són” vett részt, nem énekelt csak ott volt, hogy „vastagítsa” az éneklők táborát. Aki közelebb volt, az érzékelhette. A kamerák ezt nem „látták”, a technika jóvoltából minden tökéletesnek tűnt a közzétett felvételeken.
Amikor helyet foglaltunk a nagyteremben, bizony, csak félházat tudtunk produkálni. Itt is egy székely, ott is egy székely, amott is… A szervezők kértek mindannyiunkat, hogy húzódjunk közelebb a színpadhoz, mert van ott konzul, miniszterhelyettes, polgármester, több híresség is – hadd legyünk együtt a ki- és megválasztottakkal – , s onnan jobban lehet látni/ élvezni a gálát. Néhányan eleget tettünk a kérésnek, közelebb mentük. A zöm azonban rendületlenül kitartott, s maradt a hátsó fertályban.
A díjak „átadódtak”, a kvintett muzsikált előtte, s a végén is egyet. S kész. Aztán szépen hazamentünk, de vittük magunkban a hiányérzetet. Mert a hiányérzet, az hiányérzet!… Itt sajog bennünk… Visszaemlékezve a korábbi évekre, régi és kellemes melegség töltötte be a lelkünket a jelenlegi huzatban… Volt ez másképp. És – feltélezhetően – lesz majd még olyan, s jobb is a réginél…
Hogy legyen mégis valami igazán felemelő
Láttam aznap este egy felvételt, ami nagyszerű, ami ide kapcsolódik. Egy rövid videó, amely épp előbukkant a világhálón – valaki román barátunk kezdeményezhette, s indíthatta el ezt a látogatottsági lavinát, aki kiemelte a szinte végtelen felhozatalból és útjára eresztette, hadd szóljon… A világhírű Madrigal kórus készítette 2022-ben, része annak a „kultúrdiplomáciai” sorozatnak, amelyet saját elépzelésük mentén rögzítettek. De akkor is! Kiváló ötlet volt! Mindössze 80 másodperc hosszúságú. A román parlament egyik termében készült, nincs jelen közönség, de így is felemelő, egyedi és emlékezetes:
