ErdélyKárpát-medenceKözéletKultúraSzékelyföldTörténelem

Mi veri ki a biztosítékot?

Publicisztika

Mert mindig kiveri valami. Nem győzzük hangoztatni, hogy mennyire jó a magyar-horvát, a magyar-szerb, a magyar-szlovák vagy a magyar-román viszony, szépen alakulnak bizonyos dolgok, s akkor következik a hidegzuhany. Mert történik valami. Nem a mi térfelünkön, hanem odaát, valamelyik másik barakkban. Mert valakiknek nem jó, ha megbékélés van és nyugalom, s az sem célszerű, ha a dolgok arra tendálnak, hogy alakuljon ki itt valami sajátos és megtartó, ami mindannyiunknak megfelel bizonyos kompromisszumok mentén. Például érjen be a visegrádi-gondolat. Nyíljanak meg a határok. Legyen béke és jólét.

Legutóbb – ahogy közeledtünk a Schengen szellemében légiesítendő román-bolgár és román-magyar határ megnyitásának újévi pillanatához – épp az okozott némi bonyodalmat, hogy Balogh István magyar NATO-nagykövet olyan magyar atlaszt adott Gordan Grlic Radman horvát külügyminiszternek, amelyben Nagy-Magyarországot ábrázoló térképek is vannak.


Nemzeti atlasz

Magyarország Nemzeti Atlasza (MNA) először 1967-ben, majd 1989-ben jelent meg. A négy-négy kötetben, magyarul és angolul is megjelenő új kiadás a lehetőségek függvényében nem csupán Magyarország, hanem hazánk, a Kárpát-medence vonatkozásában mutatja be a természet, a társadalom és a gazdaság dinamikus térszerkezetét. A széles társadalmi rétegekkel való kapcsolattartás érdekében, a kor követelményeihez igazodva, a reprezentatív, nyomtatott forma mellett magyar és angol nyelvű digitális változatban (e-MNA) is meg fog jelenni. A nemzeti atlasz egy-egy ország, nemzet ,,személyi igazolványa”, a zászló, a címer és a himnusz mellett a legfontosabb nemzeti jelképek egyike. Logikusan, arányosan felépített, viszonylag egységes kivitelű, általában szöveges magyarázatokkal és különféle illusztrációkkal kísért térképek sorozata, amely az adott állam természeti, gazdasági és társadalmi adottságait mutatja be az érdeklődőknek. Új nemzeti atlaszunkat a hazánk társadalmát bemutató kötettel gyarapítjuk. A múlt feltárását követően a kiadvány egyrészt ismerteti a népességgel és településekkel kapcsolatos jellemzőket, térbeli folyamatokat ismerteti, másrészt olyan szintetizáló fejezeteket, témaköröket is tartalmaz, melyek a társadalmi és természeti környezet összefonódását, kölcsönhatásait is elemzik (pl. az életkörülmények és életminőség emberi oldalát, a lakásviszonyokat és a települési környezetet). A szemléletes tematikus térképeket lapozgatva olyan témakörök területi sajátosságairól tájékozódhatunk, mint a termékenység, házasságon kívüli születések, a várható élettartam, a főbb halálokok, a külföldiek jelenléte, a határon átívelő magyar-magyar migráció vagy a külföldre irányuló mindennapi ingázás, elöregedés, házasság, válás, élettársi viszony, nemzetiségi-nyelvi összetétel, vallásosság és felekezetek, iskolázottság, munkanélküliség, jövedelmi egyenlőtlenségek, a városkörnyéki fejlődés, városaink és falvaink típusai, dinamikája, Budapest és agglomerációjának átalakulása, kórházi ellátás, szociális segély, a Covid-19 első éve, az internet használata, lakásviszonyok, lakáspiac, a közúti balesetek és a bűnözés. A munkában érintett több száz alkotó nevében adunk hangot azon reményünknek, hogy a kedves olvasók – határainkon innen és túl – haszonnal és örömmel fogják forgatni a nyomtatott kötetet (nagy mérete ellenére), vagy olvassák a digitális változatot az atlasz honlapján. Bízunk abban, hogy segítségével jobban meg fogják ismerni hazánk társadalmi környezetét, a népesség és települések állapotát, az életkörülmények és életminőség térbeli jellemzőit – olvasható a Libri.hu-n. A kiadványok elektronikus úton is megrendelhetők Magyarországon: ITT, illetve Romániában is: ITT.

A 24.hu szerint: „A leírás alapján Magyarország Nemzeti Atlaszának angol nyelvű verziójáról van szó, arról a gigantikus és nagyon reprezentatív munkáról, ami nagyjából a magyar geográfia és térképészet legalaposabb lenyomata. Kifejezetten szakmai, bár a nagyközönségnek is érdekes munka, irredenta nosztalgiát nyomokban sem tartalmaz – már ha valaki nem kifejezetten ezt szeretné belelátni abba, hogy egy tudományos atlasz a történelmi előzményeket és a térbeli kontextust is bemutatja. Az atlasz – a 2021-es kiadási év alapján a harmadik, társadalomföldrajzzal foglalkozó kötetről van szó-  online is elérhető teljes terjedelemben, úgyhogy ezt bárki csekkolhatja. A szerkesztők leírása alapján „a nemzeti atlasz egy-egy ország, nemzet „személyi igazolványa”, a zászló, a címer és a himnusz mellett a legfontosabb nemzeti jelképek egyike… a lehetőségek függvényében nem csupán Magyarország, hanem hazánk, a Kárpát-medence vonatkozásában mutatja be a természet, a társadalom és a gazdaság dinamikus térszerkezetét.”

Az atlaszokat többször frissítették, bővítették – léteznek angol nyelvű, nyomtatott és elektronikus változatok egyaránt

Ezt azonnal közzé is tette az ipse valamelyik személyes [internetes] profilján a politikus, arra számítván, hogy a kollégák, mármint a szerbek, a szlovének, a szlovákok, a románok – szóval az egykori kisantant vonzáskörében működő önjelölt és választott mai egyéniségek – állást foglalhassanak. Holott harminc éve még testvérnépekül ők nyuvasztották egymást a Balkánon – a volt jugók – , annak ellenére, hogy nyelvi szinten kiválóan értik egymást, de most úgy tűnik, még arra is képesek, hogy némi feszültséget exportáljanak a szomszédságnak, ha ott épp nincsen elég a baj. Pedig nemzetközi összefogással, sokmilliárd dollár elpuffogtatása árán sikerült őket egymással megbékíteni és állami szinteken önálló országokba szétszervezni…

A mosztári-hidat a kor neves építésze Mimar Hajrudin, az isztambuli Kék mecset építőjének, Mimar Sinannan tanítványa tervezte. Az építkezés több évig tartott, 1566-ban adták át. AIlyen volt a híd és annak környezete egy 1900 táján készült képeslapon.
Csontváry-Kosztka Tivadar (1853-1919) sorra kipróbálta a természetábrázolás különféle módozatait: a naturalisztikus, objektív megközelítéstől hamar eljutott a látvány szubjektív átköltéséig. Témaválasztása sem esetleges. Vándorlásai során azokat a nagy hagyományokkal rendelkező helyeket kereste fel, ahol a különleges természeti adottságok az ősi kultúrák emlékeivel együtt nyújtottak felemelő, olykor katartikus élményt a szemlélőnek. 1903 tavaszát Hercegovinában és Boszniában töltötte. Mosztár ihletéséből született ez a kép is. A smaragd vizű Neretván átívelő hidas látkép az álomszerűbb: kihaltsága, embernélküli csendje talán az emberfeletti feladatokat vállaló festő magárahagyatottságát és társtalanságát is kifejezi. Hiába ragaszkodik a motívumok topográfiai hűségéhez, hiába sűrít kétféle nézőpontot a minél jellemzőbb összkép kialakításához, a fantáziavilág legyőzi az objektivitást, a különös színhangulat álomba transzponál.
A híd XX. század végi felrobbantása egy pillanat műve volt, holott 1556-tól kilenc éven át építették… 1993. november 9-én itt történt az első, élőben is látható hídrobbantás a CNN hírtelevízió jóvoltából Megkérdezték utólag azt a horvát nemzetiségű volt katonatisztet, aki ezt az akciót elrendelte, hogy felrobbantaná-e még egyszer, mire azt válaszolta, hogy minden további nélkül… A horvát hadsereg parancsnoka Slobodan Praljak (1945-2017) – aki civilben vállalkozó, mérnök és filmrendező volt korábban – a hágai nemzetközi bíróság előtt tagadta, hogy bármi köze is lett volna a híd lerombolásához, azt próbálta bizonygatni, hogy a felrobbantását külföldi titkosszolgálatok szervezték meg muzulmán és horvát egységeket felhasználva. Nem győzte meg a bíróságot, a törvényszék 2017. november 29-én 20 év börtönbüntetésre ítélte. Praljak az ítélet kihirdetése után kijelentette, hogy nem háborús bűnös, és még a tárgyalóteremben méreggel öngyilkosságot követett el. A hídat egyébként nemzetközi összefogással már 2005-re sikerült újra felépíteni. Napjainkban az UNESCO-világörökség részét képezi.
2003 augusztusában köveket helyeznek a híd ívére pótlásként. 1998-ban Horvátország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Franciaország és Törökország támogatásával hivatalosan is elindult a híd és környékének helyreállítása – Fotó: Danilo Ksrtanovic/ Reuters

A híd újjáépítés közben (2003)
Fotó: Ramirez HUN/ Wikipédia (2007)

Jöttek az ünnepek, s kissé lassabban ugyan, de mégiscsak megfogant a métely, és kezdték itt is, meg ott is elítélni ezt a „példátlan” gesztust. Épp akkortájt kezdett megegyezni a román parlamenti választásokat követően a mérsékelt jobb- és baloldal a koalíció létrehozása és a kormány kapcsán – a haladónak tartott erők, köztük az RMDSZ és az ernyője alá összevont magyar platform – , hogy ne kelljen a szélsőséges és bomlasztó AUR „újnevelésű” politikusaival, meg a „sosókásokkal”, az „újfiatalokkal” beülni az ellenzék cseppet sem konstruktív soraiba.  

Mennyire a miénk „Serbe fia Vajk” unokája, „Janku”, ez a „Sibinjanin Janko”, alias Hunyadi János?

Nem is olyan rég történt, hogy Hunyadi János és Mátyás király miatt kerültünk bajba, hiszen túlzottan magyaroknak tartjuk őket. Nagy kár, hogy nem maradt fenn videó- vagy hangfelvétel abból a korból – milyen jó lenne, ha előkerülne ilyesmi, de még előfordulhat, hogy a „dákopaták” ezt is megtalálják. Vagy „csinálnak” a célnak megfelelő dokumentumot.

Vigyázni kell kies honunkban és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia bizonyos országaiban a térképekkel, de azárt ajánlhatjuk [ejszen] bárki figyelmébe, hogy mik voltak itt egykor, s milyen felállást képzeltek el anno a „Nyugat-barát” normális románok. A magyarok és az osztrákok bizonyos felelősen és másképp gondolkodó elméi. A csehek és a szlovákok. Csakhogy kevés szó esik arról, hogy az imperialista antant – főleg francia sugallatra – nem engedett teret azoknak az elképzeléseknek, amely alapján Kelet-Közép-Európában osztrák [tehát mégiscsak német!] részvétellel jöhessen létre egy regionális nagyhatalom, amely a saját kebelében képes volna rendezni a helyi konfliktusokat és olyan politikai rendszert állítana fel, amely messze megelőzi a korát. A szubszidiaritás nevű csodafogalom a császári és királyi országokban kezdett meghonosodni és létrejött egy olyan toleráns elit, amely képes lett volna ezt az államszövetséget fenntartani, megvédeni és kormányozni. Ehelyett azonban importáltak egy idegen adminisztrációs rendszert és „áthozták” a Kárpátokon túli Románia-kezdeményt ide uralkodni, hogy az csatolhassa/ züllessze aztán magához e terület jelentős részét. Holott a német és magyar hagyományokhoz szokott erdélyi, partiumi és bánáti elit – köztük a svábok és a románok jelentős része is szívesen maradt volna a „népek börtönében”, ahogy a császári és királyi rendszert egyesek csúfolták.

Az 1910-ben kibocsátott bankjegyen minden „bevett” nemzet és nemzetiség nyelvén közölték az információkat. A napjainkban használatos euró-bankjegyek közös ismertetőjegyeket viselnek, de vannak „nemzeti” változatai – be lehet azonosítani, hogy melyik tagállam adta ki – , de a küllem nagyjából azonos, mint ahogyan változatlanok rajtuk a biztonsági elemek. 

Hogy ki lehetett volna mindebből emelni az autonóm Erdélyt? Simán!… Létrejöhetett volna a román-magyar-osztrák perszonálunió? Símán…

„1918 őszén igen élénk lett a politikai élet  – írja Szász Zoltán – , még a Monarchia békejegyzéke előtt a birodalmi tanácsban képviselt bukovinai románok nevében Isopescu-Grecul képviselő önálló államiság létrehozását követelte, természetesen a birodalom keretében. Ezt az álláspontot lényegében az erdélyi román politikusok is magukénak vallották, ami a román nemzeti komité október 12-i nagyváradi gyűlésének határozatából kiviláglik.”

Fotó: Pagini Juridice, VI./ 10 (15 Mai 1938)

Constantin Isopescu-Grecul (1871-1938) román születésű jogász, politikus, újságíró és gyáros. Az 1907. május 14-i választásokat követően folyamatosan képviselte a bukovinai régiót és a Storojineț–Boian–Cernăuți [Storozynetz-Bojany-Czernowitz] választókerületet az osztrák képviselőházban, részt vett az első világháború politikai eseményeiben. Általában reformáló törvényhozóként és mérsékelt politikusként ismerték, aki elutasította a román nacionalizmus radikális formáit, és főként arra törekedett, hogy különleges státuszt szerezzen a románoknak a megreformált Ausztriában. Hűségét az osztrák hatóságok jutalmazták, a Román Nemzeti Párt pedig bírálta, de Isopescu-Grecul elhatárolódott az Aurel Onciul által hirdetett osztrákbarát vonaltól. 1908-ban Nicu Flondorral és Teofil Simionovici-csel megalapította a Független Pártot, amely mérsékelt programot támogatott. Ezt követően Isopescu-Grecul Iancu Flondorhoz csatlakozott, felkarolva a nemzeti ügy konzervatív vízióját. A világháború alatt közelebb került a nacionalizmushoz. Elítélte a románok üldözését Erdélyben, és csalódott volt az osztrák ajánlat miatt, hogy Bukovinát az Ukrán Népköztársasághoz csatolják. 1918 végén Isopescu-Grecul a Wilson-doktrína mentén még mindig támogatta Bukovina és Erdély autonómiáját vagy függetlenségét a Román Királysággal való unió rovására. A háború utáni bécsi zavargások idején ő és Iuliu Maniu román védelmi egységeket szerveztek a Közös Hadseregbe, akik rendőri erőként működtek és helyreállították a rendet. Miután megkezdődött a Bukovina-Erdély és Románia közötti egyesülési folyamat, Isopescu-Grecul elfogadta az eredményt. A román–magyar háború nagy részében továbbra is román konzulként szolgált Bécsben és Prágában, amikoris támogatta tartós szövetség létrehozását Románia és a konzervatív magyar erők között.

Portré 1928 k.

Iuliu Maniu (1873-1953) Szilágysomlyó közelében, egy görögkatolikus vallású, vagyonos, román nemesi családba született. Édesapja, Ioan Maniu Pesten és Bécsben végezte iskoláit. Újságíró és törvényszéki tisztségviselő lett. Édesanyja Clara Coroianu, apai nagyanyjának öccse, Simion Bărnuțiu (1808-1864) erdélyi származású román történész, akadémikus, filozófus, jogász és liberális politikus volt, akinek gondolatisága, törekvései egész életében hatással voltak rá. A család a szilágybadacsonyi földbirtokhoz újabb földet vásárolt, és építkeztek is, de nem sokkal születése után Zilahra költöztek. Badacsony a család központi lakóhelye, temetkezési helye maradt. Tanulmányait Balázsfalva elemi iskolájában kezdte, majd harmadik osztálytól a Zilahi Polgári Fiúiskolában folytatta, a középiskolát a Zilahi Református Kollégiumban végezte, azt követően joghallgató volt a kolozsvári, a budapesti és a Bécsi Egyetemen. Ügyvédi képesítését szerzett, és jogi doktor lett Budapesten (1896). A balázsfalvi Román Görög-Katolikus Érsekség és egyházmegye jogtanácsosaként dolgozott. Balázsfalván ügyvédi munkája mellett a görögkatolikus papnevelőben jogot oktatott (1898. október–1915). A tehetséges fiatalember korán bekapcsolódott az erdélyi románok politikai életébe, bekerült az Országgyűlésbe is (1906-1910). A román irredentizmus és nemzeteszme következetes harcosa volt, 1918-1920-ban az erdélyi román kormányzótanács, a Consiliul Dirigent vezetője, majd többször miniszter, miniszterelnök a két háború között a Bukaresti parlamentben, 1944 államminiszter. A nevét viselő paramilitáris csaoportok komoly vérengzéseket követtek el Észak-Erdélyben a magyar és más nemzetiségű civil lakosság ellen, amelynek a szovjet parancsnosága vetett véget. Iuliu Maniu felelős poltikusként tudhatott ezekről az eseményekről, de megakadályozásukkal nem törődött. A berendezkedő kommunista hatalom nem bocsátotta meg következetlen magatartását, a román nemzet egysége érdekében kifejtett munkáját nem értékelte a szocialista Románia, bár egyes körökben hazafias tevékenységét és érdemeit messzemenően – ám burkoltan – elismerték abban az időszakban is. Maniut a máramarosszigeti börtönben érte a halál.

Az utolsó szó jogán – Iuliu Maniut a Nemzeti Parasztpárt elítélt vezetőivel együtt előbb (1947. november 27-től) a galaci börtönben őrizték, majd több társával átvitték a mármarosszigeti börtönbe (1950. augusztus 14.). Szigorú felügyelettel magánzárkában különítették el, de Szigeten volt olyan időszak is, amikor Ion Mihalacheval (1882-1963) volt egy helyiségben. Legyengülve, betegen, a cellájában elhagyottan, 80 éves korában halt meg 1953. február 5-én. Holttestét ismeretlen helyen, a rabok ottani temetési módjának megfelelően, egy gödörbe dobták. Lehetséges, hogy Mármarosszigeten az ún. Szegények Temetőjében nyugszik, ám senki nem tudja azonosítani a helyet, ami lehetett akár a börtön udvara, de a téli Tisza jege alá is bekerülhetett anno a holtteste. Halálának pontos ideje csak évek múlva a börtönben kiállított halotti anyakönyvi bejegyzésből vált ismertté (1957).

Szász Zoltán így folytatja dolgozatát: „Céljukról a sajtónak így nyilatkoztak: „követelni fogják a magyarországi nemzetiségi politikusoknak a királyhoz való meghívását … ki fogják nyilatkoztatni, hogy a magyarországi románságnak nincsenek elszakadási törekvései… hanem csak a románság önrendelkezési jogát kívánják a wilsoni 14 pont alapján”. A komité határozata nyomán mondotta el sűrű közbekiáltások közepette Vajda-Voevod Sándor a magyar parlamentben az utolsó nagyobb nemzeti párti beszédet. A román polgári történetírásban „függetlenségi nyilatkozatnak” nevezett határozat a magyarországi román nemzet számára „teljes nemzeti szabadságot” követel, hogy maga dönthessen sorsáról. Követeli, hogy a komitét ismerjék el a román nemzet állami helyzetéről dönteni egyedül jogosult szervként. A nyilatkozat nem váltott ki nagyobb felháborodást, hiszen ehhez a fellépéshez a Monarchia federatív átalakításának már széltében-hosszában hivatalosan terjesztett gondalata adta meg a döntő lökést…”

Belépés az interaktív térképre: ITT

www.nemzetiatlasz.hu

Kapcsolódó

Nagy-Ausztriai Egyesült Államok

Székely autonómia? – Van vagy nincs létjogosultsága?

Kapcsolódó

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb