Szent Márknál a főparancs az áldozatbemutatás helyén hangzik el, és a zsidó teológus meg is dicséri Jézust a „helyes” törvényértelmezésért. Ezzel mintegy visszaigazolja a szeretet elsőbbségét a rituális áldozatokkal szemben. Jézus pedig elismeréssel szól a farizeusról, és rajta keresztül már most meghívja honfitársait Isten országába…
Az Isten és felebarát szeretetének jézusi újraértelmezéséről már könyvtárnyi irodalom született. Ezt az aranyszabályt Hillel rabbi és a hellén zsidóság is a törvény summájaként értelmezte. Elvileg mindenki egyetért azzal, hogy az istenszeretet és a felebarát szeretete egyenértékű. De Jézus a teljességet célozza meg. Átértelmezte a felebarát fogalmát, és minden embert meghívott az üdvösségre. Mindenki ugyanazon mennyei Atya gyermeke. Mi tehát mindannyian testvérek vagyunk. A szeretet nem Isten egy tulajdonsága, hanem a lényege. Isten maga a szeretet.
A kettős szeretetparancs azt feltételezi, hogy elfogadjuk Istent teremtőnknek, és bensőséges kapcsolatban vagyunk vele. Ebből következik, hogy embertársunkra is szeretettel tekintünk, és legalább úgy szeretjük, mint saját magunkat. A bűntől sebzett emberi természet miatt azonban ez nem mindig könnyű. A kereszténység Jézus tanítása alapján ezért hangsúlyozza, hogy a szeretet elsősorban akarat kérdése, és nem az érzelemé. Isten kedvéért szeretjük egymást és nem fordítva. Szeretni annyit jelent, mint jót akarni (és tenni) a másiknak. Szent Ágoston híres mondása szerint: szeress és tégy, amit akarsz… Mintha azt mondaná: akarj szeretni. Szeress, és aztán tégy, amit akarsz. Ha szeretsz, akkor már tehetsz, amit akarsz. Ugyancsak Szent Ágoston írja: „Semmi sem nehéz annak, aki szeret, aki nem szeret, annak minden nehéz…” A szeretet nem valami művelet eredménye, amit megoldottunk, s aztán kipipálhatunk. Frappánsan fogalmazza meg Sánta János: „Soha senki nem mondhatja, hogy eredményesen, mert ez azt sugallná, hogy egy darabig szeretni kell, s ha már eleget szerettünk, akkor abba lehet hagyni.(…) A szeretet lényege éppen az, hogy soha nincs vége.”
Csak akkor van esélyünk jól szeretni, ha naponta legyőzzük önzésünket, és a másikra, Istenre összpontosítjuk figyelmünket. Úgy szeressünk, hogy „azzal ne kerüljön ellentmondásba az, amit teszünk” (Kipke Tamás). Elsősorban a jót akarni annak is, aki megbántott, akire neheztelünk. Teréz anya szokta mondogatni: ha valakit szeretsz, cselekedeteid tükrözzék, mit teszel érte. Az isteni erények között is a szeretet az, amely örökre megmarad. Ahogyan Szent Pál gyönyörű szeretehimnuszában is olvassuk. Fabinyi Tamás evangélikus püspök ezt így írta át: „Ha olyan kiváló szónok vagyok is, mint Kossuth Lajos vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy van egy álmom, de szeretet nincs bennem, olyanná lettem, mint egy leomlott templomtorony megrepedt harangja. Ha futurológusként, a jövő mérnökeként vagy csalhatatlan közvélemény- kutatóként előre látom is a jövőt, szeretet pedig nincs bennem, olyan vagyok, mint egy összelapított üres kólásdoboz, amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok…
A szeretet jelentéktelen, mint amikor valaki szamárháton vonul be a városba. A szeretet nevetség tárgya, mint amikor valakinek kezébe nádszálat, fejére töviskoszorút adnak. A szeretet balek, mint amikor valaki kín- zóiért imádkozik… A szeretet játékos, mint amikor valaki tanítványai előtt megy Galileába. A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel, nem kacsint össze a hatalommal, nem bizonygatja önmaga fontosságát, nem örül pártok és politikusok acsarkodásának, de együtt örül az asszonnyal, aki megtalálja elgurult drachmáját. Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak, de együtt örül a mező liliomaival és az ég madaraival. Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak, de együtt örül a fogyatékos kisfiúval, aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel társának tudja dobni a labdát. A szeretet soha el nem múlik. Nem veszti el szavatosságát, nem évül el, nem kerül ad acta, nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság… Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három. Ezek közül pedig legnagyobb: Jézus.”
