Gárdonyit olvasok, még csak azért is. Már nem érdekel a televízió, pedig valamikor szívem csücske volt. Érdekes és értékes könyv került a kezembe, napok alatt „felfaltam”. Amiket az útleíró elhallgat című izgalmas kötete 1927-ben jelent meg a Dante kiadó pazar kiadásában. Az úti napló Erdélybe, Bukarestbe, Konstantinápolyba, Velencébe, Madridba, Dél-Amerikába, Afrikába kalauzolja az olvasót.
Amikor először láttam a megfilmesített regényét az Egri csillagokat, akkor még nem is sejtettem, hogy a szerző járt az én szülőfalumban, Korondon. Az egri várvédők, Dobó kapitány első képkockáit a mai napig hordom emlékezetemben. Nem is tudom hányszor láttam a filmet, de ma is van egy DVD-m, ha szomjazom rá, akkor lejátszom magamnak. A fiaimnak is a kedvencei közé tartozik.
Hosszú idő telt el, amíg kezembe került a Pásztortűz irodalmi folyóirat 1934-es példánya, melyben Berde Mária írónő leírja, hogy milyen dáridós alkalommal járt erdélyi körúton1897-ben az író, amikor leginkább Korondon tartózkodott. Maga Gárdonyi is megemlékezik erről az Új idők hasábjain az Álom az erdőn című írásában: „A nyáron az erdélyi hegyek között kószáltam. Az erdőket jártam ottan. Erdélyben még jobbára azok az erdők vannak meg, amiket maga az Isten ültetett. Micsoda erdők!” Árcsóra való megérkezését a Pesti Hírlap Naptára 1913-as kiadásában ismertem fel, ahol a következőkről számol be: „Szeretek Erdélyben járni. A csöndes fenyvesek közé, a beszédes kedves székely nép közé. Ott minden hegynek, minden kőnek van valami különös története. S talán minden embernek is. De merthogy olyan bús minden történetük? Kocsi vitt a kis erdélyi fürdőre. Későn este érkeztem oda. A világ már csöndes volt. A réten az első kaszálás boglyáit világította meg a hold. Az útszéli fenyőfák alján itt-ott szentjánosbogárkák kékes csillagai ragyogtak. Egy hosszú hodályféle házban kaphattam csak szállást. A ház persze szobákra volt osztva. S reggel jobbról is, balról is, áthallatszott minden szó, minden lépés. Dehát fürdőn nem a szoba a fő.” Azt is az írónőtől tudom hogy egy augusztusi vasárnap Szovátán vendégeskedett, ahol egy Máthé Pista névre hallgató hegedűművész gondoskodott az író szórakoztatásáról. Míg hallgatta a székely muzsikát, közben bivalytejet ivott és kürtőskalácsot evett.
A Szózat című lap munkatársa Molnár Endre 1925-ben felkereste egri otthonában, a betegeskedő, teljes visszavonultságban élő írót, aki így fogadta a vendéget: „Nagyon szeretem a székelyeket. A magyarság legértékesebb néprétegének a székelyeket tartom. Régebben magam is gyakran jártam Erdélyben. Gyönyörű vidék. De most már oda sem mehetek… A riportkészítés közben hosszúszárú pipából fújta a füstöt. – A magyar ember csak pipázik – mondotta. Régebben, ha csak tehettem, Erdélyben töltöttem a nyarat. A Szent Anna tó szépségét sohasem tudom elfeledni. Nagyon érdekelt a csángók élete is. Hol is élnek? Várjon csak, már emlékszem. Hétfaluban, Brassó mellett. Többször megfordultam közöttük. Érdekes, szívós nép. Nem hiszem, hogy le tudják törni őket. A kapitány srapnelje című elbeszélésében a messze földön híres fazekas falut név szerint is említi: „Abban az évben beteges volt Bodónak az anyja, összeveszett ugyanis egy korondi fazekas asszonnyal. Egy tálnak a próbálgatása közben veszett vele össze a falu piacán, a kocsma mellett, a zöldre festett szép új keresztfa alatt. Bodóné vékonytotta a tálnak a fenekét. A korondi asszony bizonylotta, hogy nem vékony. Bodóné megkoppantotta a tálat, s a fenék csakugyan beroppant.” Egy másik írásában Hol hálunk meg? címmel 1899-ben túl az első erdélyi úton az Új időkben ezt írja: „Szovátán, Torján, meg Korondon azt is láttam, hogy a fürdővendégek maguk főznek. – Hát kaphatok valamit, akármit? – Bezony nem igen. – Talán egy kis hideg sült akad a konyhán? – Bezony nincs. – Sonka csak van tán? – Bezony nincsen. – A szalámit is elfogadom, ámbár nem szeretem annyira. – Bezony nincsen. – Hát egy pohár tejet csak tudnak tán adni? – Azt lehet. – No hála Istennek. Míg a tejet iszogattam, beszélgettem az emberrel. – Ki itt a fürdőigazgató? – Én vagyok – mondja az ember. Azzal fölemel az ágya mellől egy fekete cseréppipát és félkönyéken rágyújt a maradék dohányra. No, gondoltam, errefelé nem olyan méltóságosan baktató penzionált generálisok az igazgatók, mint a külföldi fürdőkön. – Hát, mondom, van-e sok vendég? – Elférünk – felelte jóízűen pöfékelve. Nem bántam meg, hogy Gárdonyit választottam olvasmánynak, őt nem lehet nem szeretni. Ő egy csillag Korondnak is.
