Világszerte tízből hat fiatal nem rendelkezik azokkal a készségekkel, amelyek a munkaerőpiacon szükségesek. De ez nem a fiatalok problémája, hanem a munkaadóké. Oldják meg ők. Ez áll egy jelentésben, amelyet egy friss felmérés alapján készítettek az UNICEF szakemberei. Olvasom, és nem hiszek a szememnek.
A szakember szerint ugyanis az Z nemzedéknek, a 2030-ban munkába álló fiataloknak nagyok az elvárásaik, így ha azok nem teljesülnek az adott cégnél, továbbállnak. Mert a fiatal nem azért végezte a sok egyetemet, szerzett temérdek diplomát meg nyelvvizsgát, hogy neki megmondják, mit kell csinálni. Ő azt teszi, amit szeretne. És értékeljék és fizessék meg azonnal. Mert ő fiatal, önálló, kreatív. Ő nem hagyományos. Ő modern. Ő már okostelefonnal és laptoppal született. Neki nem kell áldozatot hozni. Neki nem kell alulról kezdeni, mert a mama-szállón a „nyuggerek” érte vannak. Érte gürcöltek és gyűjtöttek, óvták a széltől a vírusoktól, plusz órákra járatták, hogy mindene meglegyen. Gond egy szál se.
Mintha az élet egy nagy munkaerőpiac lenne. Mintha az élet maga lenne a munkahely, amit otthagyunk, ha nem tetszik. Ahol ledolgozzuk a nyolc órát, azt is online, aztán jön még hozzá szabadidő, karrier, szórakozás, hobbi, buli és a szex. Nekik minden az önkiteljesedés, a felszínes vágykielégítés körül forog. Ők nem akarnak rabszolgák lenni, mint a szüleik. Észre sem vették, hogy már rég azok. Lám milyen könnyen élvezik, ha sikítani kell az áldozatpózban… És ezt a szüleik nemzedékén kérik számon. A külvilág, a korszellem felpörgette vágyaikat, aztán nincs mit kezdjenek magukkal, pártok és mozgalmak, szélsőséges ideológiák csapdájába esnek, ahol a tudatmódosítás után már „hadra” foghatók. Mivel lehet becserkészni őket? Pofonegyszerű: pénz, hírnév, szórakozás, sztárcsillogás. Aztán jön a kiábrándulás, kiégés, depresszió, öngyilkosság.
Márpedig az élet nem munkahely. Inkább gyakorlótér élesben. Ajándék és felelősség. És ott nem lehet válogatni, nem szökhetünk meg belőle büntetés nélkül. Bele kell vágni és szívós kitartással végezni feladatunkat. Az önismeret és az önbecsülés mellé jó ha társul az önfegyelmezés is.
Úgy tűnik, ez a hirtelen felgyorsult technológiai fejlődés azt sugallja a fiatalságnak, hogy el lehet dobni a múltat, le lehet cserélni a felnőtteket, opcionálissá válik az alázat, a szorgalmas munka, a gyűrődés, a szenvedés, a szerény életmód. Mindent könnyedén, egy kattintással meg lehet szerezni. A boldogságot is. Ők úgy akarnak kitörni, hogy félrehajítanak mindent, ami akadály. Hisz akadállyá vált a család, a gyermek, a párkapcsolati hűség, a tekintélytisztelet, nincsenek közösségi célok, csak az ego. Az önkiteljesedés. Hagyni, hogy vágyaim rángassanak ide-oda, s izgága módon mindenbe belekóstoljak, mindent kipróbáljak, de sehol se tartsak ki. A világ, a történelem, a szülők kemény munkája, őseim és az előttem élők áldozatvállalása semmit sem ér, ha nekem abból, közvetlen, azonnali hasznom nincs. Azon már nem is csodálkozom, hogy nem bírom a terhelést. A munka az nekem strapás. Idegölő. Fárasztó. Ha nincs valahol térerő, vagy internet, kétségbeesek. De olvasni, írni szépen, érteni tudni, lelki-szellemi műveltségre szert tenni, azt nem… Ott a gugli s a vikipédia. Minek erőltessem magam. Mi ez, ha nem maga a tiszta hedonizmus, nihilizmus és élősködés.
Sajnálom ezeket a fiatalokat, mert valakiknek sikerült őket átverni. A filmiparnak, a zenének, a divatszakmának, a testkultusz és a szexuális szabadosság csődöreinek és matrónáinak, akik agresszív nyomulásukkal annyira túltolták a biciklit az emancipáció és a divat- meg ízléstrendek orgiájában, hogy a fiatalok agymosott zombiként hódolnak a bálványok előtt, félelmet, kockázatot és következményeket nem ismerve. Holott a fiatalság nem tart örökké. Mulandó. Átmeneti. Házasságra készülőknél figyelhető meg, milyen izgalmas kalandba vágtak bele. Hogyan kezd lekopni a narcisztikus vonás róluk, amikor meg kell tanulni alkalmazkodni, lemondani a másik javára, egyeztetni, engedelmeskedni, odafigyelni, begyakorolni az áldozatvállalást. Ez bizony sok súrlódással, könnyel, sok csalódással jár. Mindegyik akár egy-egy trauma. A márványt is csiszolják, a csikót is befogják a hámba, a kisbabát is vezetik, amíg megtanul önállóan járni. De akkor is milyen hamar szalad vissza édesapja vagy édesanyja karjai közé. A tapasztalat marad, a fiatalság elmúlik. A tapasztalat gazdagít, a fiatalság illúziója szertefoszlik. Nagy kérdés, hogy jövünk ki belőle. Éretten, vagy naivan, felnőve vagy maradunk infantilisak. Hadd intézze helyettünk más a komoly dolgokat. De akkor miért élünk? Mire kaptuk az életet?
Gyermekkoromban úgy gondoltam- s ma is ezt tartom-, hogy a gyermekek, ha felnőnek, a szüleik munkájára, eszményeire, hagyományaira építenek. Téglára téglát. Így lesz kész az élet háza. Minden nemzedéknek újra meg kell tanulnia és begyakorolnia az élet igazságait, megkeresnie és megtalálnia a nagy kérdésekre a legmegfelelőbb válaszokat, és nem szabad eldobni az eszményeket, a fogódzókat, a mankókat. Meg kell becsülni a korlátokat is. Nem ledönteni, nem átbújni alattuk, mert azok kapaszkodók is. Az emberi természet pedig változatlanul sérülékeny, bűnös és halandó. Képes ugyan jellemmé fejleszteni a személyiséget, de csak erős akarattal, elköteleződéssel, kitartással és a többiekkel, az előző nemzedékkel összefogva. Egymásba épülve, egymás tapasztalatait megbecsülve és azokra alapozva. És bármely divat, vagy korszellem kikezdené, vagy kísértené az embert az önfeladásra, ezekbe az eszményekbe kapaszkodjunk. Számomra ezt jelentette az istenhit, a család, az Egyház és a közösség szolgálata.
Miközben már az egyetem után szolgálatba álltam, és nem ettem szüleim kenyerét, hogy így kamatostól „visszaadhassam” áldozatos szeretetüket. Nem kihasználtam őket s nem vetettem meg gyengeségük miatt, vagy azért, hogy bizonyos kérdésekben én másképp értelmezem az élet dolgait. De mindmáig azokból a kincsekből élek, amelyeket tőlük kaptam. Ezeket pedig Isten korlátlan szeretete végtelenül megsokszorozza.
