Beköszöntött az újév. Hó sehol. Eső is alig. Ködben, latyakban vonulunk egyik háztól a másikig. Az emberek ünneplőben, nyolcvanéves bácsik és nénik, gyermekek és felnőttek égő gyertyákkal a kezükben fogadják a szentkeresztet.
A tévében élőben közvetítik Benedek pápa temetését tízezrek jelenlétében. Egyik paptestvérünk pedig megszületik az örök életre. Putyin fegyverszünetet hirdet, az ukrán vezetők tiltakoznak, nekik ez csak egy csel. Az amerikai nagygengszter pedig nem kap meghívást a római temetésre. Ez volt az emeritus szentatya végakarata. Benedek pápa tudta, hogy a nagy vízen túli ál-keresztény vezetők lemaradtak a naptárreformról. Gyilkos kapzsiságuk elvakította őket.
Nagy az Isten hatalma. Erős jelzésekkel adja tudtunkra, hogy a Heródesek nem nyugszanak, tombolnak dühükben, bár pénzük-fegyverük annyi, mint a szemét, csak háborúzni akarnak. Közben meg sírnak az özvegyek Rámában és Kijevben, a Himmars-rakéták süvítenek felettük, de a Megváltó Kisded biztonságban van. Ő majd akkor hal meg, amikor eljön az ideje. Hogy megváltson és üdvözítsen. Hogy nekünk életünk legyen. Hogy áradjon a kegyelem a nyugati egyházutálat, a fröcskölődő, pápagyalázó kommentek ellenére is. Hogy így tartson ítéletet már az élők között: ki van velem, s ki ellenem. Mert csak azokkal tudja építeni országát, akik hallgatnak a kegyelem szelíd, belső hangjára, és teszik a jót. Akik nem szédülnek meg a globális kapitalizmus láttán, akiknek helyén marad a lelkiismeretük, és nem esnek a fogyasztói neomarxizmus csapdájába, nem törnek-zúznak szét mindent, ami eddig érték és normalitás volt, hanem kitartanak őseik hite, Krisztus tanítása és egyháza mellett.
Ezek az emberek nem műfenyőt állítanak a szoba sarkába, nem a fiatalokat vagy az öregeket szidják, hanem összekulcsolják kérges tenyerüket, és áhítattal, égő gyertyákkal sietnek a közelgő Krisztus elé. Aki jön, bekopogtat minden házba. Csillagát, angyalát előre küldi fiatalhoz és időshöz, beteghez és egészségeshez, óvodáshoz és egyetemistához egyaránt. És ha befogadták, a tiszta szőnyeg, fehér abrosz, tiszta ruha, tiszta szív bölcsőjében életük részeként ringatják, akkor a pribékek eltakarodnak s megszégyenülnek. Nem csak ideig-óráig. Mert az Istenfia legyőzte a sátánt. Az már fejvesztve kotródik az égő gyertyától, a tömjéntől és a szenteltvíztől. Mert a betlehemi Gyermek hitfakasztó ereje nem engedi lelkünk pusztulását. Nem hagyja, hogy az ember megkötözött maradjon. Felszabadít egy másik valóságra, a lélek szabadságára. A tiszta öröm énekére, a szív hálás derűjére.
Az emberek hosszú sorban borulnak térdre, vagy állnak vigyázban, tenyerükkel féltve őrzik a lángot, és imádkoznak. Egész utcák népe gyűl össze, áll sorfalat a „Kisdednek”, hogy védjék, hogy sugárzó fényénél lelkük is felderüljön és szívüket átjárja a melegség. Beszélgetnek, dicsérik az Istent.
Mert ez a nap az Úré. Az áldás napja. Ő ma házhoz jött. Gáspár, Menyhért és Boldizsár tudták, milyen úton induljanak el, s azt is, milyen úton térjenek haza. Az ő ajándék gesztusukhoz mérten még lenyűgözőbb erejű volt, amit kaptak: útbaigazítást, milyen úton kell járni, hogyan kell élni.
Áldani annyi, mint Isten jóváhagyásával élni. Vele karöltve, kézen fogva, belé kapaszkodva. Az ő nevében, szándékait fürkészve, tetszését keresve, szeretetben, hűségben, alázatban.
Mi lehet egyéb, ami embert boldoggá tehetne?!…
