„Csak egy nap az élet?”, „Egy nap – egy élet”, „Két nap az élet” – könyvcímek, dalcímek, filmcímek, amelyek időnként körbejárják a tágasabb és ezt a kisebb világot, amelyben mi élünk. Fel-felidézzük a bennünk, a mögöttük rejlő tartalmakat. Olykor pedig új alkotások, újabb keletű érvényes üzenetek fogalmazódnak meg a frissen bekövetkező változások mentén. Hiszen vannak élményeink, bőven szolgáltat emlékezetes eseményeket a valóság. Az élet. Akár kihívjuk magunk ellen a sorsot, akár nem – törékeny és múlandó mivoltunk folyton állandó emlékeztető gyanánt működik, figyelmeztet; mementó: ma vagyunk még, de, hogy mi történik velük holnap?…
Hogy leszünk, vagy sem, az egyáltalán nem biztos… Mi biztos?
Nem elég, hogy itt az energiaválság, s fenyeget a globális felmelegedés, még egy csomó újabb keletű konfliktus rendelődött hozzá az amúgy is horrorisztikus pillanathoz. Csak kapkodjuk a fejünket, hogy lám: itt is, meg ott is megbomlott a gát, omlanak, roskadoznak azok a falak, amelyeket a világ legokosabb és legbölcsebb vezetői tákoltak össze annak idején olyan öröknek mondott erkölcsi és össztársadalmi törvények, illetve humánus (!), felvilágosult ideológiák mentén, amelyekről azt hittük, hogy azok örökkön érvényesek.
Ott volt a második világégés a maga 75 millió fős veszteségével – ebből 20 millió katona 40 millió civil –, amely jóval meghaladta az első világháború veszteségeit, amikor 7,5 millió katona esett el, de ennél sokkal több – összesen legalább 30 millió – a polgári, meg az azt követő, s mintegy három éven át dühöngő spanyolnátha áldozatainak a száma. Mindebből arra lehet következtetni, hogy az ártatlan és ártalmatlan polgárok még inkább megszenvedik az általuk fenntartott és egymás ellen uszított hadseregek révén a háborús torzsalkodásokat; utána pedig ők azok, akik kitartó munkával eltakarítják a romokat és visszaállítják a termelés békebeli rendjét.
Csak nézem, hogy hull megint darabjaira a Közel-Kelet megszokott rendetlensége. Egyéb sincs ott hosszú évtizedek óta. Csak konfliktus. Konfliktus. És konfliktus megint. Meg újra. Hiába vélték rendezni nyugat-európai elképzelések és érdekek mentén a helyzetet, soha nem sikerült. Amikor már-már nyugodni kezdett az összes kedély, s beállt forma némi egyensúlyszerűség, azonnal összeomlott a kreált kártyavár. És beletörött ebbe a szovjet, meg az amerikai bicska is.
Mintha világhatalomra törő államok vagy államszövetségek felvonulási helye lenne ez a fertály, ahol mindenki mindenkinek az ellensége. Ott vajon hányszor mondják ki és vallják, hogy „aki nincs velünk, az mind ellenség”? És kik ők? Fogalmam sincs arról, hogy hány helyi hatalmi kör létezik, hányfajta igazság. És azt sem tudom, hogy benne van-e mindenki a hatalmi zsibvásárban?… Például: szó nem esik az örményekről és a kurdokról… Holott!… Mindig próbáltam annyira tájékozódni, hogy értsem a dolgokat, de hovatovább egyre zavarosabb. És az afgánokról beszél-e itt ma valaki?… Vagy az már Közép-Kelet lenne? Másfajta tűzfészkek és más tengerekre való kijárás vidéke?…
Hogy az oroszok és az ukránok már akkor békét köthettek volna, amikor a fegyveres harc még el sem kezdődött?!… Ez nyilvánvaló. Hiszen az ukrán ácsingózás az Észak-atlanti Szövetség (NATO) és az Európai Unió (EU) iránt értelmetlen, mert nem oda való. Ha felengedik lépni a vén ladikra, akkor az egész lélekvesztő elsüllyed. Vagy ha mégsem, akkor megváltozik a rendeltetése, meg az irányítása, és vontatni kell. De hová?!… Mutassa meg valaki a biztos öblöt? A védett lagúnát!
Értem. Szóval értek, amit értek. S amit nem, azt nem. Itt a média, amely elvileg bármire alkalmas, csak a valós kép tükrözésére nem.
Látom, azt saccolgatják, hogy meddig él a fronton egy harci helyzetben levő katona az orosz-ukrán fronton bármelyik oldalon… Nyolc órát? Egy napot? Hármat?… Meg aztán hadba kényszerített kiskatonák-e ők, akiket mutatnak a képsorok? Vagy profi gyilkosok? Kalandorok, akik pénzért mennek oda egy adott helyre, hogy bajt okozzanak, majd úgy tegyenek, mintha épp rendet raknának? Nem tudom… Is-is. Gondolom. Viszont gyakran látok videókat – akaratlanul, mert úton-útfélen mutogatják –, amelyeken, megfigyelhető egy-egy üteg, vagy harcállásban elhelyezkedett, beásott géppuskás-szakasz. Ott van. Zenei aláfestéssel peregnek előttünk a képsorok, valami drámai hatású szimfonikus zene részlete hallatszik, máskor meg mintha diszkózene, vagy rapper gajdolna rá valamit, s aztán bumm… Amikor a porfelvő szétoszlik, üres kráter ásít. Nem látni véres húscafatokat, sem vasdarabokat, roncsokat sem egyáltalán, annyira hatékony a becsapódó korszerű akna, amelyet hosszú évek óta szakszerűen őriztek és készítettek elő az egyszeri feladatra, esetleg az önpusztító drón, hogy atomjaira porlasztja szét a testeket és a felszerelést. Hogy biztos legyen. S talán azért, mert zöldek vagyunk a frontokon is, hogy minél inkább környezetbarát módon pusztítson, ne kelljen mozgó krematóriumokkal eltakarítani utána az „emberi hulladékot”…
Hogy aztán fizetnek-e a háborús kisfilmek készítői jogdíjat a zenei aláfestésért? Utalják bankon keresztül? Vagy egyes pénzintézetek tranzakcióit bojkottálja a „szabad” világ. Akkor Revoluton, Western Unionon keresztül? Vagy csekket írnak? Nem tudom. A hatás viszont frenetikus. Bizonyság arra, hogy a legmélyebb aljasságnál és az ördögi szintnél, Dante poklánál is van alább. Itt, ezen a Földön, az örök Armageddon vidékén…
