Immáron messzi földeken is jól ismert és elismert író volt Tamási Áron, a Szűzmáriás királyfi, az Ábel-regények, az Énekes madár, a Jégtörő Mátyás, a remek novellák szerzője, amikor annak idején, 1938-ban Kolozsvárról ismételten hazalátogatott szülőfalujába, családjához, s élményeiről megírta a Szülőföldem című könyvét. Ezt a kivételes értékű alkotást okkal nevezhetjük Tamási legszemélyesebb emberi-művészi vallomásának.
A székely falu bensőséges világáról, az otthoni mikrokozmoszról, a sok évszázados hagyományokban gyökerező kis közösség megtartó erejéről, lelkületéről ezeken a tájakon őelőtte senki sem írt le tisztábban csengő, messzebbre hangzó szavakat, mint Farkaslaka hű fia, aki innen, a gyakorta bajlátott szülőföldről indult el hajdan kalandos vándorútjaira, hogy végül is ide, a két öreg cserefa árnyékába térjen vissza végső pihenésre.
Útleírás, társadalomrajz, családtörténeti vázlat, életregény, lírai töprengések csokra? Úgy hiszem, a Szülőföldem: mindez együttvéve. Tamási Áron talán ennek a könyvének a lapjain árult el legtöbbet egykori önmagáról, sok változatban megörökített alakjainak mintáiról, az életmű egészének forrásvidékéről, arról a faluról, melyet – miként Németh László oly találóan megjegyezte volt – ,,tornyostól, hegyestől réges-rég a magyar írás legszebb dombjára ültetett. ”
„Soha még íróember úgy hozzá nem tartozott tehetségében is családjához, falujához, mint ő” – olvashatjuk a Magyarok Romániában című kötet ama fejezetében, ahol a nagy pályatárs farkaslaki látogatása során szerzett személyes élményeiről adott számot. Pedig akkor, 1935-ben még meg sem született a Szülőföldem.
Németh László csak az előzményt, a Bajlátott földön címmel közreadott riportsorozatot ismerhette esetleg a Brassói Lapok 1934-es évfolyamából. Németh László azonban jóval előbb, már a húszas években szépen elismerő szavakkal méltatta a novellákkal jelentkező fiatal Tamási Áron írásművészetét. Az erdélyi magyar irodalom jeleseiről szóló, 1926-os tanulmányában „páratlan elbeszélő talentumnak” nevezte a Lélekindulás szerzőjét. Másutt, más alkalommal „a magyar természet új megnyilatkozását” fedezte fel benne. Akár volt valami közvetlen szerepe a Németh László-i ösztönzésnek abban, hogy Tamási pályája delelőjén megírta a „szűkebb haza” lelkületét utolérhetetlen tökéletességgel kifejező vallomást, a Szülőföldemet, akár nem: irodalomtörténeti tény, hogy ez a könyv Illyés Gyula Puszták népe című alkotása mellett, vele egy sorban a huszadik századi magyar népi irodalom legmaradandóbb teljesítménye – s mindkettő olyan későbbi remekléshez nyújtott szellemi indítást, mint Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című naplóregénye. Az életmű értelmezői, az író monográfusai egybehangzóan hangsúlyozzák Tamási Áron otthoncentrikus szemléletének meghatározó jelenlétét a Szülőföldem oldalain. Féja Géza írta 1967-ben: „Tamási Áronnak sikerült megörökítenie valamit: a családi élet kívülről alig látható, megtartó melegségét, a fészket, ahol felragyog az eredeti ember és a paradicsom legendás öröme.”
Taxner-Tóth Ernő 1973-ban a szülőföldhöz fűződő érzelmek kivetülésének intenzitását emelte előtérbe; Czine Mihály pedig – az életmű egészére vonatkozó érvénnyel – így összegezte meglátását: „A valóság és a költészet aránya és harmóniája itt mindenben tökéletes: a stílus éppen olyan fényeket és árnyakat rezdítő, mint a megidézett táj és nép..”
Izsák József kismonográfiájában többek között ezt írta: „Két szólama van a szülőföld-szimfóniának: egyik lírai, családias, meghitt, a lélek hangja; hol ellágyuló, hol meg csupa kedv és játékosság, amelyet hirtelen kizöldülő folyondárként özönöl el az emlékezet. A másik fanyarul fontolgató és szemlélődő, számba vevő és számon kérő, az értelem és józanság hangja (…)Voltaképp az első a főszólam.”
Mindezek az észrevételek a szülőföld múlhatatlan, el nem halványuló jegyeire figyelmeztetik a olvasót is. A hazafele vezető út elején, a segesvári vasútállomáson száll a Székelyudvarhelyre menő vonat harmadik osztályára. Valósággal magával ragadja az írót az otthoniasság. „Az egész kocsit megtölti a füst és a székely beszéd, amely üdén és színesen csobog, mint egy óriási forrásban. Elevenség és jókedv honol itt, mintha nem a bajlátott Székelyföld kapujában volnánk, hanem a vadvirágos Paradicsom kezdődnék. Először csak szimatolva és távolról figyelem az embereket, mint valami idevetődött idegen: valósággal nyalintom a beszéd ízét és zamatát.”
De megtapasztalhatta – hamarosan – az „állami csendélet” elszomorító jelenlétét is, hogy aztán az otthoni, farkaslaki világ hangulatában, Gáspárék, Ágnesék, Ferenc sógorék, és nem utolsósorban édesanyja ölelő társaságában tapasztalhassa: „Mindenütt emlékbokrokkal van teli a hely.”
S ezekben az illatos emlékbokrokban az édesanyai szó, a játékos évődés úgy juttatja eszébe a tovatűnt gyermekkort, ahogyan egy falevélről egész erdő jelenik meg az ember képzeletében. A családi együttlét meghitt légkörében szüntelenül ott lebegnek azonban a közösségi gondok sötét foszlányai is, így vall Tamási egy helyütt: „Milyen egyszerű volna vidáman továbbmenni és nem törődni a virágos fű titkaival és a pók fonalaival, de különösen az utolsó esztendőkben, lassan és egyre jobban kényes és érzékeny lettem. Túlságosan kutatóvá tett ez a kisebbségi sors, csupa felelősséggel terhelte meg minden kimondott szavamat; nemzeti érdekek képében jelenik meg az egyéni fájdalom és öröm, s főképpen sűrű és igényes lett rajta a rosta, amelyen áthullanak a gondolatok. Szenvedélyesen kutatom az öszszefüggéseket, mindent meg akarok magyarázni magamnak, hogy tévedés nélkül egységbe fűzhessem ennek a társtalan népnek életét, s úgy keressem számára az utat, ami előrevezet.”
Nem tévedett Tamási akkor sem, amikor a Szülőföldem egyik fejezetében leírta: mi, magyarok és székelyek Erdély földjén nem vagyunk holmi jövevények, akik kalmárkodni jöttünk volna ide egykoron. ,,A nép – mondotta félreérthetetlenül –, melyből származol, már itt volt ezer esztendővel ezelőtt. S ha igazuk van a tudósoknak, hogy az avarok maradványai a székelyek, akkor itt voltak azelőtt is (…) S most ingerülten néznek mindenütt reád, ha nyelveden szólalsz ezen a földön (…)” Elkeserítő személyes tapasztalatok birtokában mondotta ezt Tamási Áron a múlt évszázad hamincas éveiben. (Hadd tegyem hozzá: mondhatjuk, írhatjuk olykor – nem ritkán – mi is, manapság is…) Amikor pedig azt is megemlíti a Szülőföldemben, hogy annak idején a színmagyar Farkaslakán a község népének munkájával négy esztendeig épített állami iskolában csak románul tanulhattak a helybeli gyermekek, minek következtében a nevüket sem tudták jól leírni, reményeit sem rejti véka alá, ilyenképpen: „bennem erős a hit, hogy rövidesen a közös békével magyarra fordul itt is a szó.”
Erdélyi magyar író volt Tamási Áron, a szellem és a remény embere, aki bízott a közös békével megteremthető jövő igazságtevő erejében. Bajlátásban ma sem szűkölködő mindennapjaink csendesebb óráiban „lelkünk hajlékába” térhetünk be üdítő pihenésre, ha kezünkbe vesszük Tamási Áron könyvét, a Szülőföldemet. Jó alkalom erre gondolni itt és most, az emlékezés ünnepi pillanataiban.
Nagy Pál
Elhangzott Farkaslakán, 2008. szeptember 7-én. Megjelent a Népújság, 2008. szeptember 13-i számában. A Népújság Arcanumos gyűjteményéből Bölöni Domokos író bányászta elő.
Nagy Pál (1924-2015) kritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte (1943), a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom-egyetemes történelem szakos tanári képesítést szerzett (1948). Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd középiskolai tanár Kolozsvárt (1949–55); Marosvásárhelyt az Igaz Szó (1955–70), A Hét (1970–73), Új Élet (1974–84) szerkesztője. Marosvásárhelyen élt és alkotott, de mindvégig ragaszkodott szülőfalujához, Mezökölpényhez. Ez a szeretet írásaiban és vallomásaiban is gyakran megjelenik. Már nyugdíjasként, az 1990-es években bekapcsolódott az RMDSZ megyei munkásságába, az irodalmi közéletnek is aktív résztvevője maradt. Első írását az Ifjú Erdély közölte (1942). Számos cikke, jegyzete, színházi bírálata, irodalomtörténeti tanulmánya jelent meg a Világosság, Igazság, Vörös Zászló, Hargita, Brassói Lapok, Ifjúmunkás, Utunk, Művelődés, Előre hasábjain. Előszavával, jegyzeteivel kerültek a közönség elé Móricz Zsigmond írásai románul (1957), Gárdonyi Gézától a Tüzek meg árnyékok (Marosvásárhely, 1957) és A lámpás (1965) c. novellagyűjtemény, Tömörkény István novellái Fakadó víz (Marosvásárhely, 1959) címmel, Sütő András írásainak Misi, a csillagos homlokú (1968) című válogatása, Sipos Domokos munkáinak gyűjteménye (Vajúdó idők küszöbén. 1973/RMI), Tömörkény István novellái Csata a katonával (1974) címmel, Kacsó Sándor Vakvágányon című regényének újbóli kiadása (Kolozsvár, 1979), a romániai magyar elbeszélők antológiája, az Egyszer mindenkit szólítanak (Kolozsvár, 1984), valamint Kiss Jenő válogatott verseinek kötete, A repülőtér közelében (1988/RMI). Társszerzője volt Dávid Gyula és Láng Gusztáv mellett az átdolgozott X. osztályos Magyar irodalom (Kolozsvár, 1990) tankönyvnek, s a marosvásárhelyi Népújságban megindította Notesz című közügyi sorozatát. Szerkesztésében jelent meg egykori iskolája Erős várunk (Marosvásárhely, 1993) című kollégiumi emlékkönyve, válogatásában, jegyzeteivel és utószavával 1998-ban Bözödi György tanulmányainak Földre írt történelem című gyűjteménye. Húsznál több önálló kötettel jelentkezett hosszú pályafutása során. (A Wikipédia és a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon közlése nyomán)
