Úgy három évvel ezelőtt Domi bátyám egy kötetre való írását küldte el, s tette ezt azzal a szándékkal, hogy szerkesszük meg az „anyagokat”, s annak rendje-módja szerint állítsunk össze belőlük egy kiadványt. Könyvet. Nyilván. Mindjárt érzékelhető volt, hogy részben azokat a munkáit mellékelte, amelyek a Népújság szépirodalmi mellékletében jelentek meg az évek/ évtizedek során, a Múzsában, vagy más orgánumokban – a Romániai Magyar Szóban, az ÉS-ben, a Háromszékben –, illetve különböző portálokon, mint amilyen a Káfé Főnix is. De új eresztésű írásokat is adott.
Nem azért tette, mert nem láthattuk/ nem olvashattuk a könyveit az utóbbi években – bőven volt belőlük; a nyugdíjazását követően is (2011) legalább öt kötetét sorolhatnánk fel most hirtelen felindulásból –, hanem „csak úgy”. Bölöni „hozta magát” becsülettel.
Nem törekedett arra túlságosan soha, hogy sűrűn villogjon az irodalmi periodikákban, többnyire „megelégedett” annyival, hogy kenyéradó munkahelyén betöltse azt a szerepet, amelyre szegődött. De azért voltak saját körei is bőven!
Mi arra gondoltunk, hogy elsősorban a kapcsolattartás fenntartása és erősítése végett vágyik új könyvre. Szereti az olvasót, és jóleső érzés számára, ha olvassák és megbecsülik. Átjön, átüt a sorokon, a sorok között a maradandó üzenet… A könyvről pedig azt tartjuk, hogy az „biztosabb” forma, amelyet megvásárolnak és magukhoz vesznek az emberek… Esetleg. Még.
Markáns prózaírónak tartjuk, aki több műfajban is tündökletes. Mivel – tanári foglalkozását feladva – újságírásra adta a fejét, 1990-től kezdődően, arra törekedett, hogy a valóban nemes és míves műfaji formákat gyakorolja. A tárca, a glossza, a tárcanovella állt közel szívéhez-lelkéhez, azok a „szövegek”, amelyeket mindközönségesen „jegyzetnek” neveznek a mai szerkesztőségekben. Úgy próbált dolgozva helyt állni a Népújságnál, hogy közben a napilap hasábjaira varázsolta szépírói termése legjavát. Hogy „működjön” a dolog, s maradjon tartós a végeredmény. Irodalmi igénnyel írt újságot. Olyan módszert alkalmazott, mint elődeink legjelesebbjei szoktak: Tömörkény, Mikszáth, Móricz, Márai, Tamási…
Az a kötet aztán olyan lett, hogy igyekezett átfogni, s próbálja láttatni a pálya teljes ívét, amely Dányántól indul, s Dicsőszentmártonig kanyarodva tart Marosvásárhely felé, majd közel húszéves korondi kitérő után ismét Vásárhelyen lel „folytatásos” nyugvópontot. Bölöni otthon van kedves városában – bár ez, ami most látszik a hajdaniból, már olyan, mintha benne teljesen idegen optika fungálna –, de felvillan folyton az író/ publicista minden korábbi élethelyszíne(n) is. Meghatározó emlékek, villanások szintjén. Itt is. Ott is. A megélt idő/ élmény képezi írásai szövetét. A többi – a hozzáadott érték – a szín, a hang, a szabadon eresztett, vagy az olykor visszafogott indulat mellérendelődik. Humorral. Szellemességgel. Rárakódik.
Ezt az alkotási folyamatot, az esemény/ történés-láncolatot, az életpálya-szakaszokat próbálta tükrözni az akkor kibontakozó „Bölöni-körkép”.
A szerzőnek ritkán volt alkalma részletesebben beszélni, írni a „forrásvidékéről”, a szülőfaluról és annak földrajzi környezetéről. Az olvasónak, aki másutt él, mondjuk az egységes tömbnek tartott Székelyföldön, esetleg az anyaországban, nincsen teljes vagy tiszta rálátása e vegyes lakosságú vidékre. Nem Marosszék, nem Székelyföld. Még csak Maros megye sem teljesen, pedig újabban, az 1968-as területi átrendezéskor nagyjából „belecsomagolták”. Ahogy „eltűnt” Marosszék annak idején, 1876-ban Maros-Torda vármegyében, úgy tűnt el Kis-Küküllő vármegye is, amelynek Dicsőszentmárton volt hajdanán a székhelye. Igen lakonikusan azt szokták írni, hogy Bölöni Bonyha község Dányán nevű falujában született. A többi életrajzi adat aztán Dicsőhöz, a Sóvidékhez és Vásárhelyhez köti. Most arra kértük, hogy mellékeljen bár néhány adatot, pár mondatot, amely segít minket eligazodni. Mégiscsak a hely embere a legilletékesebb és a leginkább hiteles. Úgyhogy megérkezett az eligazítás is. Köszönettel vettük!
Dányánról és szomszédságáról
A Vízmellék egy nagy falusor, a Balavásár–Kend vonalától tart a két Küküllő közén s a meredek völgyeken le a Balázsfalva–Hosszúaszó vonalig. A Kis-Küküllő bal, a Nagy-Küküllő jobb oldali falvait is magába foglalja – vásáros központja hajdan Küküllővár volt. Dányán a Vízmellék egyik kis faluja. Murádin László kolozsvári nyelvész, néveredet-kutató írja a faluról és a környék településeiről: „Dányán – 1910-től ez a hivatalos változat – településnév első előfordulása 1301-ből való: Danyan. Majd 1480: Damyan, 1760-1762. Szász–Dánya, 1854: Szász-Dányán, 1910: Dányán. A helynév előzménye a magyar Damján személynév; erre utal az 1480-ból való Damyan változat is. A személynév Damian alakban már csak 1138/1339-ből adatolható. A Szász előtag a lakosság nemzetiségére utal, de ezzel nem érthetek egyet, hiszen tudom, hogy a reformációkor néhány magyar falut, Dányánt, Bonyhát, Csávást a valamivel alább fekvő Bogácshoz csaptak, ott volt az esperesség, s innen nyerték a ’szász’ gúnynevet, hiszen a lutheránusokkal kerültek egy fennhatóság alá. Ezt az előnevet, mint fölöslegest, hivatali úton eltörölték, de a helybeliek ma is Szászdányánt, Szászbonyhát és Szászcsávást mondanak. A román Daia a magyar Dánya alakból való, mondja a nyelvész, a magyar ny román i megfelelésre lásd pl. a magyar bánya románul baia.”
Bonyha településnév első előfordulása 1291-ből való: Bahna, 1405: Bohnya, 1587–1589: Bonyha, 1886/1890: Sz(ász)-Bonyha. A Bonyha helynév puszta személynévből keletkezett magyar névadással. ’Az erdélyi Gyula törzsfő két fiának Bua és Buhna volt a neve. A Buhna (Bohna, Bahna) névben szabályos hangátvetés történt: Bonyha. Hasonló példa a szláv kuhna: magyar konyha. (Ilyen hangátvetés a hl-lh esetében is végbement, l. magyar Csalhó: román Ciahlău.) A német Bachen a magyarból, a román Bahnea a németből való.”
Jövedics neve 1329-ből adatolható, ilyen alakban: Ivedeech. „Ez a helynév is puszta személynévből keletkezett magyar névadással. Az alapjául szolgáló régi személynév már 1138-ból kimutatható: Ivedi. Ennek a névnek cs képzős származéka az Ivedics – Jövedics. Az i:j megfelelésre lásd ihar:juhar; Iharos: Juharos.”
Gógán – mai helyesírása hosszú ó-val! – a pápai tizedjegyzékben, 1332–1337-ből: Chuchan, majd 1368: Goganfolwa, 1494: Gogan. Ez a településnév is személynévből keletkezett magyar névadással. „A régi magyar Gógán személynév is már 1236-ból kimutatható: Gogan.”
Gógánváralja első előfordulása szintén a pápai tizedjegyzékben található, de latinul, 1332–1337: de Subcastro; 1405-ből adatolható magyarul is: Waralja, 1760–1762: Gogan Várallya. A Váralja helynév a Kis-Küküllő egyik mellékpatakának, a Kundi-pataknak a völgyét védő Íjvár (1347: Wywar) alján épült településre utal. „A vár az Íj- névelemet a régi megye megyeközponttal, Küküllővárral szemben kapta. Igen sok váralja településnevünk volt és van, ezért valamilyen előtaggal meg kellett különböztetni azokat: ez esetben – Gógánváralja – a megkülönböztető szerepű Gógán- előtag Gógán szomszédságával kapcsolatos (Gógánvár ugyanis nincs!). A településnevek rendszerében szokványos, hogy a falunevet, hogy megkülönböztethető legyen, a szomszédos falu nevéhez kötik: Kóród, Kóródszentmárton, Kak, Kakszentmárton, Topa, Topaszentmihály stb.”
Leppend. 1492: Leppend. Elsődlegesen talán nem falunév, hanem ingoványra, lápra vonatkozhatott. Az idetelepült falu átvette a hely nevét. „A név etimológiailag talán összekapcsolható a ’lepke’ jelentésű lependék–leppedék közszó alapszavával.”
Harangláb: Első előfordulás 1303: Haranglab. Önmagát magyarázza. „Nem hiába találkozunk a Kis-Küküllő vidékén Harangláb nevű faluval is – olvasható Dr. Kós Károlynál (Kisküküllő vidéki magyar népművészet, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978, Szentimrei Judittal és dr. Nagy Jenővel közösen) –; egészen a múlt század vége felé kezdődő látványos kőtoronyépítés divatjáig a környék legtöbb magyarlakta falujában fa harangláb volt. Így száz évvel előbb még Nagykend, Egrestő, Dombó, Bonyhaszéplak, Péterfalva, Hosszúaszó, Gogánváralja, Sáros, Dányán, Erzsébetváros, Sárd, Bénye, Ózd, Herepe, Sülye és más falvakban is állottak haranglábak a többnyire még középkori kis kőtemplomok mellett.”
1332-ben egy Stephanus Péter nevű pap 200 dénárt fizetett egyházadóba Dányánból, a falu tehát, az akkori viszonyok közepette, erős településnek számított. 1786-ban 71 háza volt és 409 lakosa. 1850-ben 111 ház, 551 lakos. Ebből 279 magyar, 255 román, 17 cigány. 279 református vallású, 258 görög katolikus, 10 római katolikus, 4 unitárius lakta Dányánt. 1910-ben 601 lakosa volt, 374 magyar, 213 román, 1 német, 13 egyéb nemzetiségű.
Ez az arány nagyjából nem sokat változik, 1930-ban, amikor már Târnava Mică/ Kisküküllő a megye neve, a járást pedig úgy hívják, hogy plasa Diciosânmărtin. 633 lakosából 376 magyar, 233 román, 15 cigány, 6 zsidó, 1 német, 2 fő pedig egyéb nemzetiségűnek vallja magát. 1941-ben 576 lélek élt itt, 347 magyar, 227 román, 2 egyéb. 1956-ban még mindig félezren lakják, 554-en. Sőt, 1966-ban sem sokkal rosszabb a helyzete: 489-en néznek szembe a kollektivizálással.
Dányánból sokfelé rajzott el a lakosság. A magyarok leginkább Dicsőszentmárton és Marosvásárhely irányába, de a románsággal együtt sokan mentek Erzsébetváros, Segesvár, Medgyes, Nagyszeben felé is.
Akkor nem osztályoztuk műfajok szerint az írásokat
Időrendi sorrendet sem alakítottunk ki. Úgy építettük fel a kötetet, hogy jusson is, maradjon is, de látszódjék, hogy a szerző már évtizedek óta azt a színvonalat, azt a minőséget tarja, amelynek „standardjait” egykor létrehozta. A nyelvi igény és a társadalmi jelenségek iránti érzékenység jellemzi. Egyes írások olykor bő harminc évvel ezelőtt jelentek meg lapokban, de egyáltalán nem „porosak”, a szerző többször újraolvasta, itt-ott átírta, finomította egyiket-másikat, de új, egészen friss darabokat is adott.
Tulajdonképpen mindegy, hogy tárcának, tárcanovellának, karcolatnak, glosszának vagy elbeszélésnek nevezzük-e az írásokat, a lényeg az, hogy jók. A mindenre figyelő újságíró és az érzékeny szépíró együtt és egyszerre van jelen bennük. Bölöni így bizonyítja, hogy a mai újságírás is lehet komoly intellektuális tevékenység, még akkor is, ha a pillanatnak írt „dolgok” órák alatt tovatűnni látszanak a világháló bugyraiban és a folyton változó életkulisszák mögött.
Van, létezik maradandó írás, ez: a szépírás. És erre bizonyság a mostani összeállítás is, amely – minden valószínűség szerint – sokunk számára hasznos és emlékezetes olvasmánnyá nemesedik és megmarad az emlékezetünkben.
Ez a szöveg valamikor 2023 őszén keletkezett, amolyan fel- és bevezetés a kötethez. Gyűjteményes, reprezentatív kiadványt szerettünk volna – szerettem volna tulajdonképpen, azért használom a „fejedelmi többest”, hogy szerkesztőként hitelesebb legyek. Utólag elmondható, hogy sikerült. Többen jelezték, hogy kedvelik, „úgy van benne Domi, hogy látszik”… A szerző maga pedig „vastag” könyvként” emlegeti. Albert-Lőrincz Márton azt írta akkortájt, amikor a könyv megjelent, hogy A mi Böllönink. Böjthe Pál pedig így vélekedett:
„… a könyv kapcsán arról is kell szólni, hogy a cikkekből fokozatosan kiolvasható az önéletrajz, amely részben konkrét adatokból épül fel. Ehhez adódik az az érdekesség, hogy a történeteket át- meg átszövi a szerző önnön személye, mintha folytonosan a helyét keresné az elmúlt harminchárom év forgatagában. Összességében maga az önéletrajz nem részletekbe menő, nem untató, hanem bemutatkozás a nagyvilágnak, és így éppen elegendő.” (In: Látó, 2025/12, 105 old.) P. Buzogány a Hitel című folyóiratban Diákok, világpolgárok, csavargók Erdélyéről című írásában, egyebek mellett így méltatja: „Bölöni Domokos ‘vaskos’ könyve mindenkinek kínál olvasnivalót, mivel az évszámokkal korábban jelzett alkotói korszak: szépprózájának eddig legterjedelmesebb bemutatása.”
Sajátos és összetéveszthetetlen Bölöni Domokos stílusa
Kiváló novellista. A nyelv mestere. Olykor nehéz eldönteni, hogy hová sorolandó egyik vagy másik, de ez lényegtelen, hiszen örömmel és szívesen olvassuk. Olyan írói világokra emlékeztet – immár 21. századi miliőben –, amelyet a nagy elődök, Mikszáth, Móricz, Tamási voltak képesek megteremteni és belakni. Bölöni érdeme az igényesség, a nyelvi lelemény és az a különleges képesség, amellyel beemeli az apró történeteket, a kisember életpillanatait a szépirodalom folyamába.
Bölöni Domokos az egykori Kis-Küküllő vármegyében, Bonyha község Dányán falujában született 1946. augusztus 11-én. Középiskolát Dicsőszentmártonban végzett, majd magyar-román szakos tanári diplomát szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán (1973). Korondon tanított 1990-ig. Visszatelepedve Marosvásárhelyre a Népújság kulturális rovatának egyik szerkesztőjeként dolgozott, amely lapnak nyugdíjazása után is tevékeny munkatársa maradt. Írásaival 1974 óta van jelen a kortárs erdélyi magyar sajtóban, a rendszerváltást követően pedig anyaországi folyóiratokban is több-kevesebb rendszerességgel publikál. Hullámok boldogsága (1980) című Forrás-kötetét tizenhét újabb önálló műve követte, legutóbb A harmadik pohár (2021) című prózakötetével jelentkezett. A mostani válogatás kísérletet tesz arra, hogy végigvezesse az olvasót azokon a helyszíneken, amelyek az írót ihlették; a Küküllői-dombság falvai és emberei, a Sóvidék, illetve az egykori és a mai Marosvásárhely villan fel ezekben a novellákban és karcolatokban, olyan nyelvezetben, amely összetéveszthetetlen és sajátos. A szerző képes úgy elvonatkoztatni, úgy magával ragadni, hogy képesek legyünk kiolvasni e sorokból a holnapig ható, érvényes és biztató üzenetet is.
Aztán nem hagyta magát 2023 után sem
Poén, az mindig bőven van Bölöni Domokos tarsolyában. A fenti címmel a Juventus Kiadónál frissen megjelentetett verskötet most teljesen erre épül. Vásárhelyi Dósa Barna lírai szövegeit követően két írás – Hadnagy József Gondolatok (A Volna poén című kötet ihletésében) és Bölöni Domokos Kelet-közép-európai spleen. Dósa Barna fílingje /A szerkesztő magyarázkodása / – prózában igyekszik eligazítani az olvasókat az esetleges azonosítási káoszban. Hadnagy József így fejezi be Gondolatait: „Jó szívvel ajánlom a kötetet minden olvasónak. A maga nemében egyedülálló. Szótorzító és -formázó művészete a humor, az irónia és a groteszk korongján káprázatos. A kötet egyszerre nevettet és tudatosít. Vidám sírversei Kharónt, a morcos kapucnis evezőst is jókedvre derítik, és a magas vérnyomásban szenvedők megússzák a stroke-ot és agyvérzést.” Bölöni Domokos zárósorai: „Kiadom ezt a művecskét, aztán Elek apó egyik meséjének szólásával tekintek a szebb jövőbe: Káresz, kúresz, ahogy lesz, úgy lesz.”
A kötet hátlapján a méltató H. J. így hangsúlyoz: A nyelvi eszközeiben sokrétű, hangvételében mégis egységes kötetben sajátos hangsúlyt kap a „nyelvében él a nemzet” mondás. Azt sugallja – hitelesen –, hogy addig élünk, ameddig nevetni tudunk a történelmi, közéleti és saját bajainkon. Addig még van levegő a politikai, közéleti és egyéni élet dimenziójában – hiszen levegő nélkül nevetni képtelenség.
Magaslati levegő ez: ritka, de telik belőle a nevetésre ingerlő szemlélődésre.
Ebbe az irányba tereli az értelmezés figyelmét a kötet címe és záróverse is: Volna poén. (Ld. Népújság: Volna poén)
Nem a poén a kötet közvetlen célja – hanem annak érzékeltetése, hogy a „tudós” hazugságok által romokká bombázott múlt – „okulárés kopac/ bogaras tudósok/ hiába keresnék/ nem lelik Rodostót” – és a kiúttalan jövő – „van-e a jövőből/ kiút” – között milyen közösségi és egyéni állapotokban élünk. Ettől válik komollyá a kötet. Megnevettet, de nem csupán és nem elsősorban nevettetni akar, hanem láttatni.
Folyamatosan írt. Alkot ma is. Kisprózákat, „kutyanyelveket” közöl a Népújságban heti rendszerességgel. Olykor verset is és fordít jelentős költőktől. Főleg románból.
Hogy alteregója-e nekije Vásárhelyi Dósa Barna, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy segíti őt az alkotásban.
Bölöni Domokos munkásságát ebben az évben Spectator díjjal ismerte el az EMKE.
A Jóisten éltesse! Tartsa meg nekünk és minden olvasónak még sokáig, hogy üzeneteivel megörvendezhessen és biztasson ebben a huzatosan változó korszakban, amikor a betűk univerzuma felköltözni látszik a világhálóra, s ki a látóterünkből, de mi még valamelyest analóg emberekként könyvek és újságok lapjairól olvasnánk az üzenetet.
Két rövid írás – bennük jól felismerhető az írói világ
Egy töredék
Szabad és független az ember? Gyakran döbben rá: szabadsága látszatszabadság, függetlensége: függőség. Főleg pénzfüggőség. Miként szokhatna hát le „minden anyagi igényről”, hiszen mind többet és többet akar? Csaknem emberfeletti célkitűzés: előbb a halállal barátkozz meg, mert csak ezáltal szeretheted és becsülheted meg az életet. Ebbe mások is belehaltak.
„Viszonyunk a halottakkal ingatag, mint minden emberi viszony”, írja A viszony című kis remekében Márai Sándor. „Egy időben lelkesedünk és rajongunk értük, úgy beszélünk róluk, mint tökéletes lényekről, megtisztult és emberfeletti eszményekről. Aztán, egy idő múltán, unni kezdjük őket, ásítva gondolunk reájuk, morogva és zsémbelve vitatkozunk velük. Megint eltelik egy idő, s heves érzésekkel szidjuk őket, hörgő dühvel kérjük rajtuk számon ezt vagy azt, életünket vagy boldogságunkat. S megint később megbékülünk és összetörődünk velük, megbocsátunk és bocsánatot kérünk, gyöngédebben felelgetünk nekik. Mert minden, ami az emberhez tartozik, emberi végzeten belül él és létezik: a halottak is.”
Túl vagyok már a vitatkozáson, tetteik rugóit is megfejtettem, nem kérhetek számon rajtuk semmit. Az önvád és a bűntudat azonban nem múlik szívemből. Hogy miért nem figyeltem jobban oda, míg éltek, mért nem vigyáztam életüket szorgalmasabban, féltőbb szeretettel. Ez, azt hiszem, nem csitul el soha.
A gyertya lángjában a kék: az a bűntudatom.
Gyalogosan a fölgszintre
Váratlanul s hirtelen támad kedvem imádkozni. Éjszaka óránként alszom vissza, kétóránként fohászkodom. Gyermekkoromban nem szerettem, mert muszáj dolognak tűnt, ifjúkoromban imponált, hogy nem hiszünk semmiben (a kommunizmusban sem, bár az elején úgy éreztem, hogy milyen ragyogó, közben épp elvették a földjeinket, pincébe döngölték a föld embereit, mindet begyötörve a kollektív garázdaságba); később papnak készülve az volt a gondom, hogy az ima csak akkor üdvös, ha személyre szóló, és az a közösségi személyre igazítás, amit a templomokban gyakorolunk, kissé hamis.
Nem lettem pap; sajnos, szégyenemre: hálisten. Ha pap volnék, minden temetésen zokogva búcsúztatnám az elhunytat. Lehetett némi jelzése a sorsnak, hogy 1968-ban a poloskás bukaresti kaszárnyában elveszett az érettségi oklevelem, így nem kapcsolhatott be politruk őrnagyunk továbbszolgáló tisztnek s majdan hivatásos katonának; de nem jelentkezhettem a teológiára sem, mert csak éves késéssel jutottam hozzá az okirat hitelesített másolatához.
Addigra elpárállott a hadviselési gőz, leszerelve rám talált a hepatitisz, gyógyulásom után pedig ölelő szép őzike szemmel nézett rám egy frissen végzett tanítónő, és aztán nemsokára feleségül jött hozzám.
Isten rendelhette így, nem tudom, mert még sokszor mentett meg, bár egyszer se jelezte, hogy Ő a tettes.
*
Már nem vágyom sehova. Sehová sem vágyódom. Megtanultam a vágyaimat kezelni, akárcsak a hiúságot, a nagyravágyást, az előretörést, az alakoskodást, a másik ellehetetlenítésének ingerét, lassan töröltem mindent, a tervezést, az elvágyódást, az ideális szerelmet, a botlásokat, a kudarcot, a nyomorúságot, a csalódást, a kirekesztettséget, az irigységet, a kegyvesztettséget, az orvul munkálkodó gonoszkodást, a megelégedettséget, az önhittséget, a sárkányfogvetemény természetemet, amely valamiféle szervező erőként próbálta irányítani sorsomat, az életemet…
Küzdök az önsajnálattal.
Erősebben tartja magát.
Ez is, is, az is lehettem volna, s voltam csakugyan ez-az, lehettem volna más, olyanabb, fényesebb lelkű, ragyogó, választékos, előkelő, csábosan lehengerlő, ellenállhatatlanul vonzó…Mi nem lehettem volna.
Dehát mi sem lettem. Be kellett érnem ennyivel.
Hogy semmi elégedettség nem fészkel meg tartósen a tudatomban.
Minden percen orrba zavarom magam valamivel, amit nem értem s már sosem érhetek el.
Így telik, így telt el az életem.
Én már nem kívánkozom sehová.
Csak az szomorít el módfelett, hogy már nem tudom szívből igazán röhögni magamon.
Szédülök a mosolytól is.
Idelent mégis jól érzem magam.
Itt immár minden eltelik.
S ha mégsem, hát magamra vessek.
Azt is magam szúrtam el.
Egy ideje nem működik a liftünk. Csak nekem nem működik. Amint csalódottan elindulnék felfelé, máris
betelepült valaki, vígan húz el, mint szabaduló vándormadár.
Ha jobban oda figyelek, kelepel is örömében.
Ha fentről hívom, engedelmesen odasuhan, megáll, és várakozik, ő igazán ráér.
Nyitnám, nem engedi.
Csalódottan baktatok lefelé.
Ekkor meglódul, és fel a tizedikre.
Roggyanó térdekkel ereszkedem.
Már az ötödiken, lehívom.
Csoda. Érkezik, álszent csikorgással.
Hová mennél, fáradt öreg?
A földszinre, Lift úr.
Már csak oda.
És örülök a kegyelemnek.
