Szépirodalom

Húsvéti anziksz

Sebestyén Péter írása

János atya egy vidéki kisvárosban szolgált. Az ünnepek előtt helyezték át a fővárosból, amikor az idős plébános hosszú betegeskedés után elhunyt. A húsvétvasárnapi misén történt, hogy egy nagy, üres és rozsdás kalitkával ment fel a szószékhez prédikálni. Az emberek, akik napokkal előtte hosszú sorokban kígyóztak a gyóntatószék előtt, most csodálkozva néztek össze. Nem értették, hogy mit keres János atya kezében az ütött-kopott kalitka.

Ő pedig beszélni kezdett: „Tegnap, miközben a városban sétáltam, megláttam egy fiúcskát, amint egy kalitkát fogva a kezében felém közeledik. A kalitka aljában három kis madárka ült dideregve az ijedtségtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem: „Hát neked mid van, fiam?” „Csak néhány öreg madaram” – válaszolta. „És miért vannak kalitkában? Mit akarsz velük csinálni?” – kérdeztem meglepetten. „Hazaviszem őket, és szórakozni fogok velük. Ha unatkozom, kihúzogatom a tollaikat, és megvárom, amíg verekedni kezdenek egymással. Nagyon jó időtöltés lesz” – válaszolta. „Fiacskám, előbb-utóbb beleunsz majd a madaraidba. Utána mit csinálsz majd?” „Szerzek valami macskát” – válaszolta, majd így folytatta: „A macskák úgyis szeretik a madarakat, majd odaadom nekik.”

A lelkész csöndben volt egy pillanatig, gondolkodott, majd így folytatta: „Mennyit kérsz azokért a madarakért, fiam?” A fiú megdöbbenten kérdezett vissza: „Tessék?! Miért? Magának nem kellenek ezek a madarak? Teljesen értéktelenek. Nem énekelnek. Még csak nem is szépek!” „Mennyi?” – kérdezte János atya újból. A fiúcska dühösen nézett rá, mintha azt akarná mondani, hogy nem normális, majd rávágta: „Háromszáz dollár.” A lelkész gondolkodás nélkül nyúlt a zsebébe, kivette belőle a bankjegyeket, majd a kezébe tette.

A fiú nagyot nézett, aztán egy pillanat múlva már el is tűnt. János atya óvatosan felvette a kalitkát, majd elvitte az utca végébe, ahol egy kis füves terület volt, néhány fával. Letette a ketrecet, kinyitotta az ajtaját, és gyöngéden kocogtatva a rácsokat, rávette a madarakat, hogy kijöjjenek, szabaddá téve ezzel őket. A madarak eleinte nem mozdultak, aztán szédelegve tipegni kezdtek, majd a felerősödő szélben néhány szárnypróbálgatás után felröppentek, majd tovaszálltak. János atya egy darabig még nézte őket, majd fogta a kalitkát és hazasietett.

……..
A szószéken a plébános tovább folytatta történetet: „Egy nap az Ördög és Jézus beszélgettek. Az Ördög éppen a Földről jött, és büszkén, dölyfösen pöffeszkedett: „Igen, Uram, megszereztem az összes embert ott lent. Felállítottam egy csapdát. Olyan csalit használtam, aminek tudtam, hogy lehetetlen ellenállni. És Uram! Az összeset megfogtam!” „ És? Most mit fogsz velük csinálni?” – kérdezte Jézus. Az Ördög így válaszolt: „Megtanítom nekik, hogyan kívánják meg egymás javait, hogyan hallgassák le egymást okos telefonjaikkal, hogyan zsarolják és jelentsék fel egymást egy-egy kép- és hangfelvétellel. Megtanítottam nekik hogyan vásároljanak meg mindent a pénzért, hogyan lehetnek telhetetlenek, s közben hogyan tegyék lassan zálogba lelküket. Ígértem nekik tudást, fejlődést, olcsó békességet, kacatokat, gyógyszereket, műtéteket a hosszú életre, lefoglaltam őket mindenféle gonddal, tennivalóval a klíma, a szexuális kisebbségek simogatásával, beléjük csöpögtettem a kényelmes élet illúzióját, testi-szellemi táplálékukat megtöltöttem adalékanyagokkal, ízfokozókkal. Ötleteket adtam nekik, hogyan éreztessék hatalmukat a másikkal. Kifinomult módszerekkel hogyan állíthatnak elő mérgeket és ellenmérgeket, anélkül, hogy fogalmuk lenne, milyen káros és milyen öngyilkos vállalkozás ez. Mintha tőled ellopnák, s mégis neked köszönnék meg, mekkora tehetséget adtál nekik. Megtanítottam hogyan házasodjanak össze könnyen, és hogyan váljanak el egymástól; hogyan gyűlöljék és bántsák egymást; hogyan átkozódjanak, hogyan csaljanak és hazudjanak. Megsúgtam nekik az új üzleti modellt, ahol a portfólióban már nemcsak a leszbikus kvótanők szerepelnek, hanem az átoperált transzgenderek is, mint emberi jog, hiszen az nem egyéb egy többkomponensű védőoltásnál. Megtanítottam nekik, a szavak, a fogalmak jelentésének kiforgatását, megváltoztatását, hogy az abszurditás is normálisnak tűnjön. Megtanítom nekik azt is, hogy hogyan kell fegyvereket, vírusokat és bombákat gyártani, és hogyan kell ölni. Megmutattam nekik az erőszak rafinált, törvényes formáit, hogy tudják igazolni magukat elrettentés vagy önvédelem címén, ha másokat uralni vagy elpusztítani akarnának. Megmutattam nekik, hogyan kell használni a közösségi médiát, hogy egyoldalú képet alkossanak a világodról és manipulálni tudják egymást. Így aztán lepereg róluk a tanításod, már nem is vágyódnak utánad. Már annyira elkábítottam, hogy a mesterséges intelligenciától is meg vannak hatódva. Itt a földön annyira jól berendezkednek, hogy már szabad akaratuk sincs, azt is én irányítom. Hidd el, nagyon jól fogok szórakozni.” „És mit csinálsz majd velük, ha már készen vannak?” – kérdezte Jézus. „Ó, hát ezt nem nehéz kitalálni: megölöm őket. Sőt már annyira elkábultak, ők maguk megölik egymást. ” – mondta büszkén az Ördög. „Mennyit kérsz, mit akarsz értük?” – kérdezte Jézus. „Ó, Jézus, hidd el, neked nem kellenek ezek az emberek. Teljesen értéktelenek. Még annyit sem érnek, mint pincsikutyáik, amelyeket lakásukban tartanak. Ha megveszed is őket, gyűlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és elítélnek majd.” „Mennyi?” – kérdezte, hajthatatlanul.

Az Ördög gúnyosan Jézusra mosolygott és így szólt: „A véred, az összes könnyed és az egész életed.” Jézus így válaszolt: „Megegyeztünk”. Aztán kifizette az árát. János felemelte a kalitkát, kinyitotta a szószék ajtaját és lejött a pulpitusról, majd így szólt: „Ugye tudják, hogy mindannyian szabadok vagyunk?”

Húsvét Vasárnap az ördög későn ébredt. Karikásak voltak a szemei. Csak hunyorgott. Egész éjjel nem aludt, biztatta az őröket, nehogy odaengedjék a tanítványokat. El sem mozdult a sír bejáratától. Még horkantott is hajnaltájt, úgy érezte, enyhe szellő legyinti meg szakállát. Hirtelen nagy fényesség pásztázott végig raja. Nagy nyikorgást hallott, mintha egy óriási követ hengerítettek volna el a sír torkából. Egy fehér ruhás alak vakította el, valósággal hátralökte a sötét sarokba. A kőpadkán összefogott kendő, arrébb leplek, otthagyva, akár egy pongyola. A fehér alak mennydörgő hangja, mint egy villám csapódott bele az ördög fejébe, ami csak úgy zúgott, és már szédült is tőle: „Vesztettél, gonosz! A lelkem az enyém. S az övéket is megváltottam. Megszabadultak tőled! Most már őket sem tudod megölni! Takarodj a pénzeddel a pokolba, sátánfajzat!” A fákon egyszerre madarak jelentek, felsorakoztak az ágakra színük/fajtájuk szerint, s mint egy nagykórus spontán dalra fakadtak. Ez a tavaszi koncert betöltötte az egész természetet, akár a mennyország angyalai, dicső hallelujájuk a temető sírjait is megmozgatták. A sátán próbált megszégyenülve eliszkolni a sírok között, de az üres kalitka, ami a nyakában lógott, nagy lánccal odacsatolva, folyton a szarvának koppant és. Olyan volt, mint egy kolomp. Mint egy nyomkövető: jelzett, hol sunyít a gazdája.

A felkelő napsugár szomjasan szippantotta fel a mező gyöngyharmatát.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb