Publicisztika

Megint megolvastak

Simó Márton publicisztikája

Azt nem tudom, hogy mostani számbavételünk során milyen bonyodalmak, s mekkorák lehettek, melyik volt köztük a legfurább, én személyesen azt tapasztaltam, hogy a biztosoknak csak a harmadik nekifutásra sikerült hitelt érdemlően számba venniük minket. Mármint a szűkebb családunkat. Pedig pár héttel ezelőtt elektronikus csatornákon töltöttem ki a háztartásunkra vonatkozó adatokat a népszámlálás portálján. Bizonyítandó, hogy értem az idők szavát, és napirenden vagyok a dolgokkal, néhány nálamnál idősebbnek segítettem, akik analóg embernek tartják magukat, és nem nagyon foglalkoznak a kibertérben zajló dolgokkal.

Tágabb környezetemben két érdekesebb esetet láttam. Egy ismerősöm postaládájába bedobta a területileg érdekelt számlálóember a cédulát, hogy ekkor és ekkor visszatér. Ha már ott sem sikerült az elektronikus számbavétel. Vissza is mentek a megadott időpont környékén, odahaza találták az illetőt, de az felháborodottan méltatlankodott, hogy márpedig őt ne zavarják, miért nem mondják neki előre, mert tulajdonképpen ő nincs is odahaza!… Mondta, hogy neki rohannia kell, mert sok a dolga. Erre a számlálók kellő higgadtsággal, de mind erősítették, hogy üzenetet hagytak, s ha már ott vannak, akkor felírják, hogy legyen túl rajta. Tíz perc. Nem is annyi, csak öt… Na jó.

A kliens beadta a derekát, s az érdektelenséget azzal magyarázta, hogy ő csak pénteken – heti egyszeri alkalommal – nézi meg a postát, mert úgysincs abban a dobozban semmi, esetleg egy-két fizetetlen számla, de az nem sürgős – feszt sírnak, árat emelnek ezek a szolgáltatók, pedig annyi a pénzük, mint a nyű –, a gáz, a villany, a telefon, ugye, de nincsen elmaradás soha, s a hónap végéig úgyis ráér vele. Lejártak már rég azok az idők, amikor ő levelezett! Nincsen már senki, aki írjon! Így pedig válaszolni sem kell – mondta végül, és becsukta az ajtót a népet számláló úriember után. Pedig, de jó lett volna egy olyan rubrika – akár fakultatívan is –, hogy: Hány embertársával tartja a kapcsolatot? Levélben érintkeznek? Villanyposta révén? Vagy időnként elmennek együtt a bodegába?… Azt már nem tartalmazta volna a kérdőív, hogy ki fizeti az első decit. Nem. Az már magányügy. De jó lett volna titkosabb részletekre is rákérdezni…

Egy másik család éppen külföldön tartózkodott. Napokig várta őket a felszólítás, de nem jöttek. Teljesen kihalt volt a házuk. – Megszámláltatták ezek magukat egy másik országban, az interneten – mondta a velük bizalmasabb tőszomszéd, de azért odamentek, és megérdeklődték volna, hogy akkor mi legyen? Nem tudom a választ, mert ezzel az emberpárral nem olyan a kapcsolatom. Mintha ismét elutaztak volna, vagy mi a csoda, mert ágról-szakadtan jön-megy a kutyájuk az udvarban koslat és vonyít éjszakánként. Állítólag hétmillió olyan honfitársunk van, aki tartósan külföldön él. „Területen kívüli” gyermekeik születtek, de attól még itteniek (is). Ahogyan Jézus is zsidó volt és maradt, pedig szüleivel együtt migráns létre kényszerült.

Ha szétnézünk a zsidó-keresztény mitológiában, azt tapasztaljuk, hogy a népszámlálások körül már korábban is elég gyakoriak voltak a bonyodalmak. Dávid király is számba vette egykor Izráel és Júdea népét, amely nyomán „döghalált adott az Úr Izráelre; és elhullott Izráelből hetvenezer ember” – olvassuk a Krónika Első Könyvében (21.14). Egyszer pedig olyan esemény történt, amely alapvetően felforgatta, és máig hatóan megváltoztatta a világot. „És történt azokban a napokban, Augustus császártól parancsolat jött ki, hogy az egész földkerekség összeírattassék. Ez az összeírás akkor volt először, mikor Szíriában Quirinius volt a helytartó. És mindenki elment összeiratkozni, ki-ki a maga városába. Felment tehát József is Galileából, Názáret városából Júdeába, Dávid városába, mely Betlehemnek neveztetik, mivelhogy Dávid házából és nemzetségéből való volt, hogy összeírassa magát eljegyzett feleségével, Máriával együtt, aki várandós volt. Történt pedig, hogy ottlétük alatt beteltek a szülésének napjai. És megszülte elsőszülött fiát, és bepólyálta őt és befektette a jászolba; mert a lakásban nem volt nekik hely.” – áll Lukács evangéliuma 2. fejezetének az 1-től a 7-ig terjedő vereseiben. A következményeket ismerjük: jórészt ennek a két évezrednél korábban történt esetnek is köszönhetjük, hogy itt vagyunk.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb