KultúraSzékelyföldSzépirodalom

Szülőföld és a hozzá kapcsoló kötelesség

Balázs Árpád új könyvéről és sokrétű munkásságáról – a teljesség igénye nélkül

A szerző itt megjelent írásai nem ismeretlenek számomra. Az elmúlt években egyiket-másikat különböző lapokban olvastam, illetve magam is közöltem az Élő Székelyföld Egyesület honlapjain. Gyakran felfedezhettem menet közben az itteni publikációk csiráit Balázs Árpád Facebook-profilján is. Egy-egy évforduló, névnap, születésnap készteti arra, hogy előszedje a témákat. Például a március 15-i és az augusztus 20-i ünnepségek. Máskor azonban az történik, hogy egy-egy ilyen helyi művelődéstörténeti morzsa csak úgy véletlenül kerül elő.

Egy időben kávéház-üzemeltetőként is kipróbálta magát Árpád

Egyebekkel foglalkozik, s csak úgy belebotlik egy-egy fényképbe, egy-egy naplójegyzetbe, vagy újságcikkbe. Más is úgy van az ilyesmivel, aztán félreteszi a cetlit, nyit egy újabb kupacot, vagy dossziét. Rá lehet biggyeszteni az elejére, hogy „megoldandók”, hogy „megírni valók”. Aztán egyszer lesz belőle valami. Én magam sem vagyok az ember, aki rakásba, s kötegekbe gyűjti az ilyen tervezett, de halogatott feladatokat. Találkoztam már jeles szakemberekkel is életemben, akiknek olyan volt a dolgozószobája, hogy jóformán be sem lehetett oda lépni, ágyon, asztalon, ablakpárkányon, a földön, derékig érő stószokban könyvek, füzetek, kéziratlapok, fotók, dossziék. És megint. És ismét. Mindenütt. Volt olyan ismerős, hogy amikor valamiről beszélgetni kezdtük, azonnal képes volt előrántani abból a „szalmakazalból” a kapcsolódó dokumentumokat. Egy másvalaki pedig azt mondta lemondóan, hogy itt van valahol, és rámutatott a papírok által megtestesült káoszra. De ígérte, hogy majd egyszer. Az ilyen rendet nem szerető rendetleneknek általában nincsen életművük. Csak a vágy fogalmazódik bennük. És az örök készülődés.

Balázs Árpád: Orbán Balázs szülőföldjén. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2022. 170 o.

Árpi barátunk azonban nem ezt teszi. Lehet, hogy halogat ezt-azt, és mivel ott a világhálón, a személyes profilján is fent van a „holmi” egy része, s azt éri el vele, hogy olykor az olvasók, a hűséges követők figyelmeztetik és kérlelik, hogy ezt, hogy azt, vagy amazt írja meg jobban, és nézzen utána.

Én magam is provokáltam így néhány írást belőle az évek során. Sőt, mivel illusztrációkat is kértem az írásokhoz, néha az én buzdításomra formálta, egészítette ki a továbbiakban a rövid torzót.

Hogy ezek az írások melléktermékek-e? Nem vagyok képes egyértelműen ide vagy oda sorolni, kategorizálni őket. Például tudom azt, hogy „Az egy márványtábla története” című írásnak következménye is volt. Tárgyiasult, megtestesült, hiszen sikerült az 1989 változások forgatagában kiderítenie, hogy hol őrizték meg a Városháza építését megőrökítő márványt, amelyet 1897-ben készíttettek az udvarhelyi elődök. Személyes közbenjárásának köszönhető, hogy az emlékjel visszakerült a helyére. Ez így mind szép és jó, akár hátra is dőlhettünk volna, hogy a téma kipipálva, Árpád barátunk felfedezte, megírta és véghez is vitte, most pedig ír egyet róla, hogy emlékeztesse a népeket…

Menetközben kiderült valami. „Hol vannak a katonák?” – tette fel a kérdést. Ez nem idézet a Mezey Mária által előadott második világháború idején bánatos slágerré vált dalból. Nem. Egy prózai kérdés. Mert a márványtáblát rehabilitáló és visszaszerelő igyekezet nyomán kiderül, hogy beborult. „A Kolozsváron megjelenő Magyar Nép képes hetilapban (1929) bukkantam a történet folytatására – írja Balázs Árpád –, ahol a következőket találtam: ‘Most közölte a hivatalos lap Udvarhely megye új címerének leírását. Az új rendelet megváltoztatta a régi címert és – sajnos – a székelységre legjellemzőbb részeit eltüntette. Elmaradt a címer tetejéről a korona és címerpajzs mellől a két székely vitéz.’ Így talán érthető, hogy miért a két katona megcsonkításával kezdődött a márványtábla kálváriája. A most látható „rehabilitált jel-üzenet” 1989 decemberében került elő a polgármesteri hivatal pincéjéből, ahol évtizedeken keresztül a kazán mögött rejtegették a fűtők. “Jelenleg a megcsonkított márványtábla a főbejárati kaput követően a jobb oldali emeleti feljárónál látható. Hasonló sors jutott a városháza homlokzatán lévő címernek is, először a két darabontot távolították el a koronával, majd a címert is levetette a kommunista városvezetés 1945 után…” Azt is sugallják ezek az írások, hogy felelősségünk van, kötelességünk odafigyelni, hogy közös erővel állítsuk vissza mindazt, amit századokon át itt építgettek, s amit lebontottak vagy eltakartak a perc-, párt- és konjunktúra-emberek. Az a nyugodt szervezőerő mutatkozik meg Balázs Árpád írásai által, amely annyira természetes volt egykor paraszti és polgári körökben egyaránt.

A helyi kuplerájok történetét is kutatta

Másik kedvenc témaköröm az elfeledett, vagy alig ismert helyi nagyságoké, azon személyiségek emlegetése, akik pályájuk során többnyire nem itt éltek, de vitték a város és Udvarhelyszék hírét. Nyilvánvaló és egyértelmű, hogy mindenekelőtt Orbán Balázs említése az első. De Vajda Emil (1858-1916) tanár és hegedűművész itteni tevékenységének felidézése, a Kossuth-kultusz helyi vonatkozásai, ábránfalvi Ugron Gábor (1847-1911) politikus, országgyűlési képviselő, újság- és emlékiratíró alakjának a felvázolása. Szintén fontos íráscsokrok állnak össze az innen indult irodalmi nagyságok, Tamási Áron és Nyirő József körül, de felfigyel olyan apróságokra is a szerző, amelyek mellett csak úgy eljárunk, mivel nem nézünk fel túl gyakran a falakra, ezek az élő és működő napórák. Vagy a létező és a letűnt fürdőélet, az egykori vendéglátóhelyek ódon világa a Monarchia korából. Szándékosan nem térek ki további részletekre. Ez a könyv olvasva fejti ki a hatását, és nagyon remélem, hogy sokan magukhoz veszik, haszonnal olvassák, és tovább is adják családtagjaiknak. A kiadvány nagyot segít majd abban, hogy még teljesebb, kiegészült „Udvarhely-tudattal” élhessünk.

Meglévő és eltűnt épületek, közkutak, keresztfák sorsa egyaránt foglalkoztatja

Egyébként látom, hogy a szerző máris elhintette ide kapcsolódó további érdeklődése csíráit a világhálón. Gyűjti az információkat, és kéri a hely lakóinak segítségét, hogy egy-egy töredékkel, fotográfiával segítsék a tájékozódást. Ami ugyancsak látható és érzékelhető, az az önkéntes tűzoltóságok történetének kutatása, amellyel immár kilépett Udvarhelyszékről, a teljes Székelyföld területén működik. Ebből már született egy kötete, amely gyorsan elfogyott. És készül a bővített változat, Udvarhelyszéken, illetve a szűkebb pátriában, a Sóvidéken is. De Csík- és Gyergyó önkéntes lánglovagjainak históriája is hamarosan sorra kerülhet. Ezek a látható feladatok. Ám több mint bizonyos, hogy vannak még egyéb kitűzött célok is a tarsolyban. A rejtett kupacokban és dossziékban.

Dedikálás közben

Csak úgy eszembe jutott… Látom, hogy a zsebkendőnyinek csúfolt udvarhelyi Belváros, pár hagyományos polgári házát már „feldolgozta”. Vajon mi lenne, ha sorra venné a Stúdió mozi, a Villanytelep utca, a Szent Miklós-hegyi templom és a Kultúrház közötti területen álló épületeket? Hány ház állhat ezen a néhány hektáron? Száz? Százötven? Vagy kétszáz? Mi történne vajon, ha Balázs Árpád, szerre beszélni hagyná őket? Vajon mekkora kötet lenne belőle?

A 2022. március 15-én, a székelyudvarhelyi NYÖP klubjában tartott könyvbemutatón elhangzott méltatás szerkesztett változata.

Link

Szülőföld és a hozzá kapcsoló kötelesség

 

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

'Fel a tetejéhez' gomb