Publicisztika

Megkerüli a szekér a lovakat?

Lejártunk? Vagy éppenséggel most rúgjuk az utolsókat?

Furcsa dolgok történnek mostanában. Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a szólást választottam jelen írásom címéül. A mostani nagyon fonák esztendő. Gondolni sem mertünk volna tavaly ilyenkor arra, hogy idén mi lesz velünk. Ez a vírus itt mind modellezi nekünk a sok rosszat, amelyről a társadalomtudósok és a jövőt firtatók szoktak beszélni.

Feszt mondták, hogy tökéletesen elszakadunk a valóságtól, hogy gépek által fogunk élni, de úgy, hogy pár percet sem bírunk ki bizonyos madzagok és tyúkbelek híján, amelyek már nem csak az élet nedveit, hanem magát a valóságot is adagolják majd nekünk. És immár itt vagyunk. Benne az áldatlan helyzetben. Úgy tűnik, hogy a pandémia felgyorsította a jelenségeket és egyfajta modellként szolgál arra, hogy felvázolja számunkra a sötét jövőt.

Nem kívánok most nagyon messzire menni, amikor a kapu előtt mímelem a sepregetést, csupán az Európai Unióra, erre a nagyobb ketrecre gondolok, amelyben élünk. Ez is egy birodalom, amely a (z európai) civilizáció reprezentánsaként tűnt fel. Akárcsak anno Róma. Vagy a Szovjetunió. Vagy Amerika. Amikor az újvilágot emlegetem, nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államokra gondolok, amely nem egy szűk területi határokon belül létező nemzetállam, hanem egy politikailag és kulturálisan homogenizálni már nem akaró és nem is tudó posztmodern államszövetség, mely a szemünk láttára kezdi felszámolni önmagát… Mintha annyi lenne a fehér embernek. Mintha leáldozott volna annak a kultúrának, amely itt oly hosszú évszázadokon át virágzott. Többé nincsenek az europid emberideálra hajazó Krisztus-ábrázolások. Egyre sötétebb a Megváltó képzelt arca. És a magunk valós sátáni képe meg fehéredik folyton. Hogyha szem előtt tartjuk Spengler koncepcióját a kultúrák és a civilizációk ciklikusságáról, akkor az esemény utáni folyamatoknak vagyunk a tanúi, amely bennünk és velünk (is) zajlik ebben az „alkonyzónában”. Lejártunk. Vagy éppenséggel most járunk le. Rúgjuk az utolsókat.

Lovasszekér Szófiában (2017) – Fotó: Getty Images

Minden negatív beidegződésünk felerősödik. Gyorsan, biztosan és túlzottan hat. Szedhetünk mindenféle vitamint, táplálkozás-kiegészítőt, antibiotikumot. Nincsen már immunrendszerünk. Ellenhatás nem fogan bennünk. Olyan védtelenekké lettünk, mint holmi meztelen csigák, akik óránként hat méteres sebességgel vagyunk képesek araszolni azon a sztrádán, ahol kamionok dübörögnek erre, meg arra, százezer keréken hurcolva tonnák milliárdjait, és esélyünk csak annyi, hogy vagy ebben, vagy a következő pillanatban válhatunk felismerhetetlen nyákká a gumiabroncsok alatt. Már abban sem bízunk, hogy létezik „túlpart”. Kevesek láz-álmodása. Talán. Ha van… Ha egyáltalán még él.

Feltételezhető, hogy véget ér ez a COVID-19 nevű projekt, amely csökött mivoltunkat felmutatva ébreszt a rideg valóra. És akkor mi következik? Vajon okosabbak leszünk? Többek? Jobbak? Honnan? Hová? Hogyan? Hiszen annyira erős a járvány marketingje, hogy a többi baj eltörpül. Elhalványul, elmosódik a migránshad képe, amely toronyiránt vonul árkon-bokron át erre. Holott torony sincs, csak valami halvány sejtés, hogy talán a dolgok Kánaánja lenne itt. Csak azt nem értem, hogy a jólétre, a fogyasztói társadalom magasába vágyakozók miként képzelik a szebb jövőt? Elég csak ellenni és csüngeni a rendszeren? Elég csak holmi avítt fegyverekkel ijesztgetni a bennszülötteket és vagdosni jobbra-balra? Elég a valamilyen kód? És az integráló személyi azonosító bőven szolgálhatja a bárgyú vágyat, amely nyomán elektronikusan árad a pénz a bankkártyákra csak úgy?

Lehetséges, hogy képtelenek vagyunk a védekezésre. Túl tunyák vagyunk a válaszra. Viszont ugyancsak agymosottak a vándorlók is, akik egy másfajta vírus burája alul szabadultan jönnek. Hova? Mi végett? Nekünk már nincsen másik orcánk, hogy odatartsuk.

Vajon e mostani órában csak egy kísérlet zajlik? Vagy „ez a zélet”? És vannak a lovak? Hol vagyunk mi? Létezik-e szekér, mely a horizont pereme felé száguld?

Aki tudja a választ, üzenjen. Szóljon. Mert vannak még értő fülek. Meghalljuk. Talán.

Simó Márton

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb